• Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
  • Logo
 

Címlap Camino Norte-Primitivo

Mi az a Camino?

Felszerelés

0. nap: Budapest-Bilbao-Irún

1. nap: Irun-Orio

2. nap: Orio-Deba

3. nap: Deba-Bolibar

4. nap: Bolibar-Gernica

5. nap: Gernika-Lezama

6. nap: Lezama-Bilbao 

7. nap: Bilbao-Castro-Urdiales 

8. nap: Castro-Urdiales-Islares 

9. nap: Islares-Santona

10. nap: Santona-Santander 

11. nap: Santander-Santillana del Mar

12. nap: Santillana del Mar-Comillas

13. nap: Comillas-Colombres

14. nap: Colombres-Celorio

15. nap: Celorio-Leces

16. nap: Leces-Sebrayo

17. nap: Sebrayo-Pola de Siero

18. nap: Pola de Siero-Oviedo

19. nap: Oviedo-Cornellana

20. nap: Cornellana-Tineo

21. nap: Tineo-Pola de Allande

22. nap: Pola de Allande-Grandas de Salime

23. nap: Grandas de Salime-A Fonsagrada

24. nap: A Fonsagrada-Cádavo (Cadabo)

25. nap: Cádavo-Lugo

26. nap: Lugo-Ponte Ferreira

27. nap: Ponte Ferreira-Arzúa

28. nap: Arzúa-Santiago de Compostela

+1 nap: Santiago de Compostela

+2 nap: Finisterre


 

Mi az a Camino?

Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni. A Camino népszerűbb, mint valaha, százezrek érkeznek Spanyolországba minden évben, hogy végigjárják valamelyik utat. Igen, valamelyik utat, mert hogy több van.
A Római Birodalom hanyatlása után kezdték az első európai királyságok elfogadni és adaptálni kultúrájukba a kereszténységet, mint államvallást. Ez a folyamat a 12. századra teljesedett ki, s ennek része volt a középkori zarándoklatok kultúrájának kialakulása és virágzása is, miközben az Ibériai-félszigeten délre kellett szorítani az arab előrenyomulást. A zarándokoknak két fő céljuk volt: Róma, Szent Péter katolikus temploma, és Santiago de Compostela a keresztény ellenállás szimbóluma az iszlám vallás erősödő nyomásával szemben. A két cél köré egész úthálózat kezdett kialakulni, ezek egyike volt Szent Jakab útja, mely a Kantábriai-hegységen keresztül vezetett Navarran, La Riojan és Castillan keresztül. Apránként kolostorok sora épült ezeken az útvonalakon, hogy segítsék a zarándokokat. Ezek az utak aztán a középkori európai média vérárama lettek. A zarándokok vitték a földrajzi, orvosi, művészeti és zenei ismereteket, valamint híreket egyik helyről a másikra, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy egy egységes európai kultúra kezdhessen kialakulni.
Miután a 9. század elején Campus Stellaeben felfedezték Jakab apostol földi maradványait, II. Alfonz király elrendelte, hogy egy templomot építsenek a síremlék számára és személyesen ment el oda, így válva az első zarándokká. Nagy Károly határait védve a muszlim előrenyomulás elől biztonságossá tette a Kantábriai-hegységben vezető utat, így indult el a zarándokok első folyama az északi tengerparton. Franciaországból és Közép-Európából gyalogosan Irún felől, Angliából és az északi országok felől pedig tengeren érkeztek az utazók. Aztán Asztúria királya az oviedoi San Salvador templomból indult útnak Leonon keresztül a szárazföld belsejében haladva Santiagoba, létrehozva ezzel a Primitivo utat.
Ahogy a 10. századtól az arabok visszahúzódtak délre, és így a belső utak is biztonságossá váltak, a Cluny apátság növekvő befolyását a belső, Mezetan vezető útvonal reklámozására használta fel, hogy a parti viharos és sok heggyel tarkított utat egy kényelmesebbre váltsa, és főleg, hogy saját kolostorait erősítse és juttassa anyagi előnyhöz. A francia zarándokok mind ezt az útvonalat kezdték használni, ami innen kapta nevét is: El Camino Francés, vagyis a Francia út, mely út ma, mint  A Camino út él a köztudatban. A komoly Cluny marketingnek köszönhetően a zarándokok döntő többsége ezt az utat használta immár, azzal együtt, hogy az északi tengerparti út sosem vesztette el jelentőségét. Több kutató is azt állítja mindazonáltal, hogy annyi zarándokút volt, amennyi kikötő, hágó és völgy Baszkföld és Santiago de Compostela között, a zarándokok minden lehetséges ösvényt használtak attól függően, hogy honnan jöttek. Az útvonalválasztás a mindenkori európai és spanyol viszonyoktól is függött, mert ha kalózok fosztogatták a tengerparti városokat, akkor a zarándokok inkább a belső utakat részesítették előnyben, de ha ott rablók, vagy mórok támadták meg őket rendszeresen, akkor visszatértek a tengerparti utakra. Nem lehet már igazából megállapítani melyik az eredeti, legősibb út, igazából nem is érdekes.
A Francia Camino újkori népszerűsége miatt a kevésbé fontos, elfeledett utak is kezdenek egyre népszerűbbé válni, így az Los Caminos del Norte, Camino Primitivo, Portugál Camino, Angol Camino.

A modern kori zarándoklat pontos okát nem tudnám megmondani. Egy biztos, a spanyolok nagyon tehetségesen menedzselik a Camino projektet szemben más zarándokutakkal. Nagyon komoly figyelem és anyagi erőforrás irányul a kormányzat részéről is a Caminora, nem beszélve az EU-s támogatások tömegéről. Folyamatosan fejlesztik az albergue, vagyis a szállás hálózatot, egyre jobb ellátást és feltételek biztosítanak a modern zarándokoknak, akik már tölteni akarják mobil telefonjukat, laptopjukat, internetezni akarnak, és nem kívánnak nélkülözni, hanem inkább nagyon jókat enni és jól érezni magukat.
Úgy tűnik a vallás kezd a legkevésbé fontos lenni. Az emberek jönnek, mert elegük van az addigi életükből, a házasságukból, munkájukból, saját magukból, át akarják gondolni a dolgaikat, új életet akarnak kezdeni, sokan mindent felégetnek maguk mögött mielőtt elindulnak: felmondanak a munkahelyükön, eladják a házukat, felmondják az albérletet, kiteszik a társukat és szabad esésben zuhannak bele az útba. Sokan le akarnak fogyni, vagy egyszerűen csak kíváncsiak, hogy meg tudják-e csinálni, megint mások barátságokat keresnek, vagy akár magát a szerelmet, a nagy őt. A Francia út elérte a critical masst, vagyis kezd az egész már egy növekvő lavina lenni, divat lett a Camino. A Francia útnak kicsit már olyan hangulata van, mint nyáron a tömegturizmus célpontjainak, ahol szardíniaszerűen tolonganak az emberek a tengerparton, ahova charter járatok öntik őket futószalagon. Száz, sőt helyenként több száz fős szállások kellenek már, hogy felfogják a tömeget, bárok, boltok hada. Nem kell semmilyen nyelven beszélni, mert nem lehet eltévedni, elkeveredni, csak menni kell a másik feneke után. Akinek nincs kedve, nem viszi a zsákját, hanem 3 euróért elviteti mással, de akár hívhatja a Camino taxit is, ha már gyalogolni sincs kedve, vagy befizet egy buszos szervezett Caminora, ahol majd a légkondicionált busz vár rá, ha már elég volt. A világ minden pontjáról érkező emberek hangzavara keveredik esténként a bőséges és jó étel és bor mellett, ez már egy Camino szubkultúra.

Tőlem ezért a Francia út már igen távol áll, nem vágyom oda, ezért fogadtam el inkább egy meghívást az északi és Primitivo útra. Nem akartam megvilágosodni, lefogyni, leszokni a dohányzásról, eldobni a nem létező gyógyszereimet, nem akartam elmenekülni a régi életem elől, nem hajtott vallási láz, egyszerűen csak világot akartam látni, kíváncsi voltam a városokra, tanyákra, a helyiekre, az országra és nem bántam, hogy mindezt gyalog kell megnéznem, mert szeretek gyalogolni. Számomra itthon is napi élmény az, ami a legtöbb embernek a Camino csodája, nevezetesen, hogy milyen jótékony fizikailag aktívnak lenni, milyen relaxáló egy hosszú gyaloglás, és hogy szükség van néha jól megizzadni, hogy testileg, lelkileg egészségesek lehessünk.

 


Felszerelés

Az alábbi lista és megállapítások a Camino del Norte és Primitivo útra vonatkoznak, ráadásul egy elég extrém hideg és esős áprilisi időben. A Franci út ösvényei ennél sokkal könnyebbek, meleg nyári időben pedig egészen másra koncentrálva érdemes öltözni, erre van is néhol utalás a leírásokban.



        Sarkcsillag Sport bolt
1032 Budapest San MArco u. 72.
     hétfő, szerda, péntek: 11-19 óra
kedd, csütörtök: 13-18 óra
             06-20-4902771




Pakolási lista:

  • 2 hosszú ujjú funkcionális aláöltözet felső (KV+ márkájú, Sarkcsillag Sport bolt)

  • 2 aláöltözet alsó (1 is elég lett volna, KV+ márkájú, Sarkcsillag Sport bolt)

  • 3 alsónadrág/bugyi

  • 1 lecipzárazható szárú hosszúnadrág

  • 3 pár funkcionális sport zokni

  • 1 mellény (polár vagy softshell)

  • 1 vastag polár pulóver

  • 1 vékony, 100-as polár pulóver

  • 1 vastag aláöltözet pulóver (ez, vagy a 100-as polár, kettő nem kellett)

  • 1 KV+ csőkendő (Sarkcsillag Sport bolt)

  • 1 sildes sapka, vagy siledes fejpánt (nap ellen és esőben a kapucni alá a vizet elvezetni!)

  • 1 esőkabát (a poncsó mellett gyakorlatilag nem kellett)

  • 1 vízálló nadrág (csak akkor érdemes, ha nagyon esős időben megy valaki)

  • 1 elől végig cipzáras poncsó (Lafuma)

  • 1 pár papucs (a Crocs nagy, de zuhanyban, szobában, sőt még az utcán is jól használható a cipő alternatívájaként esténként, de elég lehet egy flip-flop is)

  • 1 pár Salomon Gore-Tex bakancs

  • 1 pár kamásni

  • 1 pár hosszú (nyáron rövidd) ujjú nordic walking kesztyű (KV+ márkájú, Sarkcsillag Sport bolt)

  • Hátizsák, legalább 40 liter
  • Kanál, kés, vagy bicska (egy Spork nagyon jó szolgálatot tesz út közben)

  • konzervnyitó

  • Szárító kötél és 8 db ruhacsipesz (ritkán kellett, de használtuk)

  • speciális túra törölköző (ami jó nedvszívó és gyorsan szárad, valamint könnyű)

  • ivórendszer (bármilyen PET palackhoz csatlakoztatható SmarTube márkájú, Sarkcsillag Sport bolt)

  • esővédő hátizsákra (nem használtuk, mert a poncsó tökéletes volt)

  • könnyű tavaszi-nyári hálózsák 9 fok körüli konfort zónával

  • selyem hálózsák betét (hidegben a zsákkal együtt, nagy melegben külön is használható)

  • napszemüveg

  • naptej (nekünk csak egy nap kellett sajnos, de ha süt, akkor nagyon süt a nap)

  • arcápoló krém estére

  • lábkrém a napi kétszeri krémezéshez

  • tű, cérna (szerencsére nem kellett, de sok kellemetlenségtől menthet meg ha helyzet van)

  • vízhólyag, vagy sebtapasz többféle méretben, vagy méretre vágható változatban

  • mosószappan, vagy száraz lap formában kapható úti mosószer (ezek nem folynak!)

  • sampon zuhanyzáshoz és hajmosáshoz, vagy szappan a zuhanyzáshoz (ez sem folyik)

  • gyógyszerek, vitaminok, ki mit szed, de egy KaLMag-D a GNLD cégtől nagyon javasolt, a legnagyobb megterhelés mellett sem volt izomgörcs a szedése mellett, illetve izomláz is alig (Sarkcsillag Sport bolt)

  • pille könnyű kis hátizsák (ebben lehet a városi bóklászáshoz vinni az értékeket és ruhákat, amikor a nagy hátizsák a szálláson marad)

  • ha valaki nagyon párnás, akkor egy úti párna, de a szállásokon mindenhol volt párna, ami a hálózsák alá téve jól működött

  • zacskók, nem nylon!! szennyest, zoknit-bugyit, apróságokat tartani (a zizegő nylon zacskónál kevés szörnyűbb dolog van hajnalban, amikor mások még alszanak, ezért ölnek egy 100 fős szálláson!)

  • egy részes nordic walking bot, semmiképpen sem teleszkópos (KV+ márkájú, Sarkcsillag Sport bolt)

  • mobil, vagy okos telefon és töltői

  • MP3 lejátszó, ha valaki szeret zenét hallgatni, én a madarakat és a szelet hallgatom gyaloglás közben

  • Suunto M5 pulzusmérő óra Foot Pod-al (ezzel lehet kontrollálni a pulzust, főleg akkor fontos, ha valaki rendszeres sportolás nélkül, túlsúllyal és/vagy szív- és vérnyomás gyógyszerekkel vág neki az útnak. A Foot Pod pedig pontosan mutatja a megtett utat, ami segít abban, hogy az ember be tudja osztani az erejét, főleg ha nincs ilyen jellegű tapasztalata a hosszú távú gyaloglással. A Foot Pod  alig nagyobb egy gomb elemnél, semmi súlya és gond nélkül mér akár 24 órán keresztül is, és nem kell töltőt cipelni hozzá.
  • Garmin GPS, ha valakinek igénye, de az útvonal tökéletesen jelölt. Súlyban sokkal könnyebb és funkcióban is sokrétűbb megoldás lehet még a Suunto Ambit GPS-es pulzusmérő óra. Erre letöltve az útvonalat, az óra segít a helyes út követésében, rögzíti az útvonalat és közben méri a pulzust is, mutatva a megterhelés nagyságát, illetve barometrikus alapon a tengerszint feletti magasságot is.

  • Goal Zero napelemes töltő és akkumulátor, mellyel bármikor tölthető a GPS, telefon és akár a talet is  konnektortól függetlenül egy hónapon keresztül.
  • útleírás, útikönyv, vagy térkép. Mi a Confraternity of Saint James kiadásában megjelent angol nyelvű Los Caminos del Norte című 3 füzetet rendeltük meg Londonból: Introduction, Ruta de la Costa és Camino Primitivo címmel. Az itt olvasott információk pontosnak és hasznosnak bizonyultak, jó szívvel ajánljuk. Megrendelhető: Confraternity of Saint James, 27 Blackfriars Road, London, SE1 8NY, office@csj.org.uk, www.csj.org.uk. 

  • fényképezőgép és töltője, vagy csere elem

  • fejlámpa (hajnali és éjszakai pakoláshoz, induláshoz, wc-re menéshez) és tartalék elem

  • személyes iratok

  • biztosítás iratai

  • készpénz (a legtöbb helyen nem lehetett kártyával fizetni sem a bárokban, sem a szálláson, sem az apró közértekben)

  • credit kártya


Felszerelésből a cipőn, a hátizsákon és a jó boton nem szabad spórolni, minden mással lehet maszatolni, ha szükséges.

Az egyik legfontosabb felszerelés a bot. A meleg bőrbakancsok mellett teleszkópos túrabotokkal vannak tele a kukák az út elején és végén. A teleszkópok nem szokták bírni a megterhelést, és egyszerűen összecsukódnak a botok, vagy megtörnek, meghajlanak a teleszkópnál, sokszor a legdrágábbak is. A legnagyobb gond azonban, hogy az embereknek fogalmuk sincs hogyan használják a botokat, így azok inkább csak súlyt, gondot jelentenek, és sokan csak húzzák maguk mellet, piszkálgatnak, szurkálnak maguk elé, vagy egyszerűen felrakják a zsákjukra. Pedig a jó bot és annak megfelelő használata rengeteget segít abban, hogy tulajdonosa ne tartozzon a kora este a városkákban papucsban sántikáló rokkantak tömegei közé. Amikor becsatlakoztunk a francia útba, engem megdöbbentett, hogy emberek mennyire tönkre vannak menve, és milyen sérülésekkel kínlódják végig az utat értelmetlenül. Túrabot helyett egy jó nordic walking bottal és helyes nordic walking technikával meghökkentő megterhelés vehető le a lábról és a gerincről, egészen más testtartás érhető el a nagy hátizsákkal is, így hát és derékfájás, valamint a végtagok dagadása nélkül lehet megtenni a napi távokat, arról már nem is beszélve, hogy sokkal gyorsabban is. Velem bothasznált mellett senki nem tudta tartani a tempót, bár ez a legkevésbé fontos szempont, fontosabb, hogy mindenféle ízületi fájdalom nélkül, egy kis vízhólyaggal sikerült 860 km-t legyalogolni, amiért nagyon sokan komoly összeget adtak volna útközben, ha meg tudták volna váltani vele kínjaikat, pedig egy 3 órás tanfolyammal és egy életre szóló jó minőségű KV+ nordic walking bottal megtehették volna. Ezen előnyök eléréséhez mindenképpen kerülendő a teleszkópos bot. Mi svàjci KV+ 100% carbon tartalmú botokkal mentünk, melyek nagyon könnyűek, karmos vídia hegyük pedig a sárban, sziklás hegyi hágókon, lápos réteken, csúszós trágyában, sóderes ösvényen, de még a sok aszfalton is biztos fogást biztosított. A clip markolatnak köszönhetően a pántokat reggel felvettük, és egy mozdulattal bármikor megszabadulhattunk a botoktól, ha GPS-t, vagy a poncsót kellett kezelni, vagy éppen esőszünetben fényképezni. A fix botokra bátran támaszkodhattunk, nem állt fenn a veszély, hogy pont egy kis patak, vagy sártócsa átugrása közben csuklanak össze, sem a túlterhelt teleszkóp csörgését nem kellett hallgatnunk lépésről lépésre heteken keresztül. Megéri tehát a Voltaren kenőcs és fájdalomcsillapítók helyett a 4 órás tanfolyamon megtanulni bánni a botokkal. Én egy hosszan gyógyuló, az indulásra épp hogy csak fájdalommentessé vált lábfejsérüléssel vágtam neki az útnak, és egy fájdalmas délutánt leszámítva remekül ment minden a 10 kg feletti zsákkal együtt is a botok tehermentesítésének köszönhetően.  

Az elől végig szétnyitható poncsóm gyakorlatilag teljesen szükségtelenné tette a vízálló kabátot, amit akár otthon is hagyhattam volna. Ez persze vérmérséklet kérdése is, mert én az egész utat egy vékony nyári túranadrágban csináltam végig, ami alá csak a legkeményebb napokon vettem alá a KV+ aláöltözetemet, és felül is egy szál KV+ szélálló betétes aláöltözetet hordtam a poncsó alatt, csak nagyon ritkán került fölé egy vékony 100-as polár pulcsi. A poncsót gyakorlatilag lakósátorként használtam, reggel felvettem és este érkezéskor le. Ez alól talán két nap kivétel volt 28 nap alatt. A poncsó alatt nagyon kellemes klímát tudtam kialakítani magamnak még 0 fok körül is egy vékony aláöltözetben, ha meleg volt csak a patentokat zártam be, így átjárta a levegő, ha melegem volt csak félig zártam be, ha jó idő volt és nem esett, akkor pedig kibújtam belőle és a kék poncsó, mint egy superman lepel lógott a hátizsákomon, abszolút nem zavarva a széles botos karmozdulatokat sem. Sok nap változott az idő 10 percenként is akár, mások állandóan a bebújós poncsójukkal kínlódtak, le- felvették minden alkalommal megállva, pakolva, vagy izzadtak alatta keményen. Én csak belebújtam az ujjaiba, vagy csak hátradobtam menet közben minden gond nélkül, akár 5 percenként is, ha kellett. Kemény esőben ehhez hozzá tartozik, hogy az ember karja könyékig nedves lesz, ha nincs alatta esőkabát, és ugyanez a helyzet a nadrággal is térdig, combközépig. Nekem nem volt vízálló nadrágom, így két kamásnival egészítettem ki a poncsót, egyet üzemszerűen a cipőtől térdig, egy másikat pedig térdtől combközépig hordva, ha nagyon esett. A legtöbben ezen az úton is ott rontották el a ruházkodást, hogy a hidegtől és betegségtől rettegve mindent felvettek magukra, majd efölé a vízálló kabátot és nadrágot, majd 8-10 órát izzadtak alatta. Ennek egyik hátránya, hogy megálláskor nagyon fáztak, de már nem tudtak mit felvenni, ebből lett aztán az igaz megfázás, mert ráadásul jól átizzadt, kívül-belül vizes ruhában voltak, ami a túl sok ruha másik hátránya. Ilyen extrém körülmények között derül ki különben melyik ruha milyen minőségű. Nekem a törzsem mindig száraz volt, csak a végtagjaim nedvesedtek át az esőben, ott viszont a jó minőségű aláöltözet nedvesen is melegen tartott gyaloglás közben, ha pedig 5-10 percre elállt az eső, akkor a testmelegtől megszáradtak rajtam. Ez a különbség mosásnál is nagyon látszott, mert a kicsavart ruháim hideg nedves időben is harmad-negyed idő alatt száradtak az Aldi, Lidl és Decathlon kék termékes holmikhoz képest, amikkel gazdáik emiatt sokadt kínlódtak. Visszatérve a poncsóra, igazából a hátizsákom szárazon tartására vettem, mert már korábbi tapasztalatokból tudtam, hogy az esővédő huzatok hosszan tartó és komoly esőben nem védik meg a zsák tartalmát. Nem tudom miért nem, talán valahol a hevederek és vállpántok csatlakozásánál vezetődik be a víz, mert máshol fedve van, de valahogy bejut nagy esőben. Így ez a huzat volt még egy dolog a vízálló kabát mellett, amit hiába cipeltem, sosem használtam. Illetve a kabát a városi kimenő ruhám volt, ami viszont felesleges luxus. Szóval én minden este csont száraz meleg ruhákkal érkeztem minden megállóba és szálláshelyre a legtöbb emberrel ellentétben. Az is igaz, hogy ha nincs ilyen extrém rossz idő, az egésznek nincs ilyen jelentősége. Nyári melegben, főleg a francia Caminon közlekedőknek az eső csak 1-2 napos téma. Én ott inkább eláznék két nap, minthogy vízálló felszerelést cipeljek, vagy vízálló cipőben, főleg bakancsban izzasszam a lábam 35-40 napig.

Nekem ilyen nagy hátizsákom nem volt korábban, így azt vennem kellett. Sokat próbálgattam, míg súlya, komfortja és szuper állíthatósága miatt a Deuter Act Lite 45+10 literes női zsákja mellett döntöttem. Egy nagyobb zsákot nem kell telepakolni, de ha túl kicsi a zsák, akkor megy a kívül jobbról-balról felakasztás, rákötözés, ami biztos módja a felszerelés elvesztésének, eláztatásának, illetve a zsák optimális fekvését is zavarhatják a rosszul rögzített motyók. Az a tuti profi és gusztusos, ha a holmi a zsákban van és nem himbálóznak rajta kulacsok, zoknik, papucsok, szandálok, bakancsok, csetreszek és ki tudja még mi minden más. Egy hálóba tűrt kesztyű, vagy kamásni, amit az ember többször le- felvesz, az rendben van. A hátizsákot célszerű még a boltban legalább 10 kg- val megterhelni és úgy próbálni, hagyni 20-30 percet a súlynak, hogy hasson, és csak olyan zsákot megvenni, ami sehol nem nyom, tör, szorít, mondván, hogy az majd elmúlik, vagy megszokja az embert, mert ugyanúgy, mint a cipőnél, ezek a problémák csak egyre rosszabbak lesznek, nemhogy eltűnnének. Nagyobb zsákoknál a hálós hátmegoldás is meggondolandó, mert ott a háló íve és a légrés miatt nagyon hátra kerül a zsák súlypontja, ezzel komolyan túlterhelve a vállat. Sok gyártó a nagyobb zsákjainál, mint a Deuter is, nem is kínálja ezért a hálós hátat ekkora méretnél. Nekem pár nap kellett, hogy kikísérletezzem a számomra legoptimálisabb hátbeállítást, ami mellett a legtöbb súlyt tudtam a nagyon kellemesen párnázott csípőhevederekre terhelni, így a vállpántok már csak a zsák hátradőlését akadályozták meg, de komoly súly nem terhelte sem őket, sem a gerincemet, ami nagyon fontos ekkora súlynál és ilyen távon. Fontos még, hogy a csípőhevederen elhelyezett zsebek ne zavarják a szabad karmozgást, főleg ha az ember valóban aktívan akar botokat használni gyaloglás közben. A hátizsákom másik nagy előnye, hogy alul is nyitható, így két helyen is gyorsan hozzá lehet férni a tartalmához, ami megint abban segít, hogy ne kelljen karácsonyfaként feldíszíteni. Alulra a nehezebb, fentre a könnyebb darabokat érdemes elhelyezni.

A hátizsáknál érdemes megemlíteni az ivórendszert is. A legtöbben még mindig kulaccsal indulnak útnak, aminek általában az a vége, hogy alig isznak. Ennek oka, hogy a hátizsákban lévő kulacsból való iváshoz meg kell állni, le kell venni a nagy zsákot, ki kell nyitni, ki kell venni belőle a kulacsot, azt is ki kell nyitni, és csak ekkor lehet belőle inni. Elrakásához ugyanez a procedúra kell, csak fordítva. Lehet kívülre is tenni a kulacsot, de azt sem éri el az ember saját magának, tehát ahhoz is meg kell állni. Emellett a kulacsban a folyadék így gyorsan felmelegszik, vagy jéggé hűl, időjárástól függően, ha pedig egy napi folyadékot rak az ember kívülre, akkor az kellemetlen súlyelosztást eredményez. A hideg áprilisi időben is minimum 1,5 liter folyadék fogyott naponta, a pár meleg napon 2,5 liter. Az úton nem lehetett bármikor vizet pótolni, így kis kulaccsal sokszor szomjazni kellett volna. Ezzel szemben az ivórendszer a hátizsákon belül van, kevésbé melegszik, vagy hűl ki, jó a súlyelosztása a nem elhanyagolható súlyú folyadéknak a törzshöz közel. A SmarTube rendszer különlegessége, hogy nincs nehezen tisztítható, akár bepenészedő szilikon folyadéktartó zsák, hanem a csövet bármilyen PET palackra csatlakoztatni lehet, amit nem kell elmosni, hanem minden alkalommal egy másikat lehet használni. Ettől ráadásul a SmarTube rendszer ára is sokkal  kedvezőbb. A palackból a jó minőségű hátizsákokon már mindig megtalálható, speciálisan erre a célra kialakított nyíláson lehet kivezetni a csövet, amin keresztül a folyadékot inni lehet. A csövet a hátizsák vállpántjához lehet fixálni, így nincs útban, és harapásra nyíló szelepén keresztül megállás és pakolás nélkül lehet inni út közben is bármikor, és akár kortyonként is, nem pedig kiszáradt szájjal fél liter lehúzva, mint a kulacsnál.

Cipőben még mindig hódít az emberek fejében a magas, nehéz bőrbakancs, ami a Caminora igen felesleges. A bakancs, ha nem az extrém tavaszi del Norte, vagy Primitivo szakaszt választja valaki, abszolút szükségtelen. Ma már nagyon sok szuper könnyű trekking cipőt gyártanak, illetve sok a félmagas cipő is azoknak, akiknek a bokájuk igényli, én is ilyen félmagas cipőt választottam a Salomontól, de én a nagy sár miatt, ami ultra könnyű és nagyon kényelmes. A cipők 70%-a Salomon volt az útitársainkon is. A Francia Caminon az első heti szakaszon 50.000 Ft-os bőrbakancsok tucatjai vannak kidobva a kukákba, mert szétszedik az emberek lábát. A lábat magát amúgy szintén elő kell készíteni a nagy megterhelésre. 5-6 nappal az indulás előtt érdemes egy alapos pedikűrt végezni, vagy végeztetni, ki hogy szokta, különös tekintettel a körmökre. Így még van ideje a lábnak és körömágyaknak megnyugodni. Érdemes a lábfejet már egy héttel indulás előtt elkezdeni krémezni, mert így kevésbé lesz hajlamos a hólyagosodásra, és krémezni egész úton minden este és lehetőleg vékonyan reggel is. Nagyon fontos továbbá a láb szárazon tartása, mert akkor van a legkisebb esély a hólyagképződésre, amihez a jó cipő és krémezés mellett egy jó minőségű, semmiképpen sem pamut, hanem kifejezetten túrázáshoz készült funkcionális zokni célszerű, ami nem tekeredik, nem csúszik le, elszívja az izzadságot a lábról és gyorsan szárad. Nekem Salewa, Falke és Brigedale zoknijaim voltak az úton. A láb izzadásának elkerülése miatt célszerű kerülni a nehéz, magas bakancsokat, ahogy írtam, erre rengetegen jönnek rá az út során, nemcsak az út eleje, hanem Finisterra, a Camino igazi vége is tele van otthagyott, főleg Gore-tex bakancsokkal, a tulajok látni sem akarták őket többé. A legnagyobb öngól a kemény talpú magashegyi bakancs, hiszen az összes Camino, de főleg a francia út, mind könnyű trekking túrák. De akármit is választ az ember, sosem szabad vadi új cipővel nekivágni, gyalogolni kell napokat benne bejáratás céljából legalább az utcán, ha más lehetőség nincs. Akárhogy is készül fel az ember, a vízhólyagokra és kidörzsölődésekre legalább az első egy hétben mindenképpen számítani kell, tehát legyen több méretű, speciális hólyagtapasz kéznél. A nagy hátizsák és a minden napi, pihenőnap nélküli nagy igénybevétel az edzett gyaloglóknak is okoz gondot az elején. Én egy vízhólyaggal megúsztam a kislábujjamon az egész utat. Ökölszabály, hogy nem szabad megvárni míg hólyag lesz, amint irritációt érez az ember, azonnal le kell ragasztani, akár egy sima ragtapasszal is, úgy lehet a legkisebb sérüléssel megúszni a dolgot. Nekem az eltűnt csomag miatt ez nem jött össze, mert abban volt a ragtapasz készlet, de másnak nem kell így járni. Sokat segíthet egy zokni csere is. A hólyagkezelés rejtelmeivel tele van a net. Én egyszerűen ki szoktam szúrni a hólyagot, ha nagy ritkán pár évente van ilyen gondom, zsebkendővel felitatom belőle a folyadékot és leragasztom, pár nap múlva pedig el is felejtem. Minél előbb kezeljük, annál gyorsabban gyógyul.


 


Április 2. Budapest-Bilbao-Irún


A kaland Budapesten, a reptéren kezdődött, mert meg kellett küzdeni a csomagfeladásnál, hogy a botokat egybefóliázzák az egyik hátizsákkal és ne szép pénzért külön kelljen feladni őket. Végül sikerült, mind a két zsák úgy be lett fóliázva, hogy már a színük sem látszott de így legalább nem szakadt le róluk semmi. Münchenben átszállás, a legutolsó csomag a miénk volt, láttuk a csomagtér ajtajában a fóliás zsákot keresztben a két bottal. Ott láttuk utoljára, mert Bilbaoba már csak egy csomag érkezett meg, a másik a botokkal nem. A reptéren megígérték, hogy estére a szállásunkra szállítják Irunba.

Bilbaoban 18 fok és napsütés fogadott, 15 percen belül a belvárosban voltunk busszal. A küldetés célja egy mobil internet kártya beszerzése volt, hogy az e-mailjeinket meg tudjuk nézni, illetve ez a blog is készülhessen. 20 euróért 2 hónapig 500 Mb tölthető le, és telefonálhattunk is volna vele helyben 8 centért, ha a T-Com, kedves szolgáltatónk, ezt nem tette volna lehetetlenné, emiatt kénytelenek voltunk egy kártyafüggetlen iPad-et cipelni magunkkal. Végre megtaláltuk a kártyát forgalmazó boltot és rohanni kezdtünk a buszvégállomásra, hogy 15 percen belül megtaláljuk azt, megvegyük a jegyet Irúnba ,és még fel is szálljunk a buszra. Kanyargós sor állt a pénztárnál, csak a magyar furfang adhatott esélyt, hogy ne kelljen 4 órát várni a következő buszra. A kasszánál éppen sorra kerülő fiatal lányt sikerült megkérni, hogy vegyen két jegyet Irúnba, spórolva ezzel 1,5 óra sorbanállást, a helyiek nem túl nagy örömére.

A légkondicionált busz 7,29 euróért vitt el minket közel 200 km-re, és közben az ingyen mobil wifin (mifin) meg tudtuk nézni az e-mailjeinket is.

Irúnban megkerestük a szállásunkat, ahol a még otthon beszerzett zarándok igazolványunkba megkaptuk az első pecsétet. A hátizsákot otthagyva vacsora után néztünk, ami olyan bőséges volt, hogy még másnapra is maradt belőle, ezért egy kis ételtartó termoszt vettem, hogy meleg ételt, többek között ezt a maradékot is magammal vihessem napközben. Az átolvasott leírások ugyanis azt írták, hogy út közben nem könnyű ételhez jutni, és a pár házas településeken még bolt sincs, ahol élelmiszert lehetne vásárolni. Mivel én lisztérzékeny is vagyok ráadásul, így a termosz egy áthidaló megoldást jelenthet, a gond csak az, hogy ez fél kilóval növeli a már amúgy is 10 kg körüli csomagomat.

Irúnnak nagyon szép belvárosa van, így a délutánt és az estét sétálással és nézelődéssel töltöttük, ami vásárlásba ment át, amikor a Lufthansa közölte, hogy nem ér Irúnba a hiányzó csomag aznap, és ezért legalább egy hálózsákot szerezni kellett, mert a zarándok szálláson  itt csak ágy volt, de takaró vagy ágynemű nem. A meleg nappal után igen hideg éjszaka következett, fűtés pedig nem volt. Kicsi szobánkban 3 db emeletes ágyon franciákkal, spanyolokkal és hollandokkal hajtottuk álomra a fejünket. Én a 9 fokos komfortzónás hálózsákomban is többször arra ébredtem éjjel, hogy fázom, pedig még az egyik polár pulóveremet is magamra terítettem. Olyan 5-6 fok körül lehetett éjszaka.

Reggel örömmel értesített a Lufthansa, hogy Bilbaoba érkezett végre a hiányzó csomag, de ez már egy új nap története.


 


Április 3. Irún-Orio 46 km, 1812 m szintemelkedés


A miheztartás végett első napra egy maratont terveztünk, ami végül kicsit hosszabb lett. A Lufthansa már 7.30-kor egy címet kért, ahova a hátizsákot viheti. San Sebastian városházát mondtuk, de az nem felelt meg, mindenáron egy szállás címet akartak. Próbáltuk elmagyarázni, hogy mi folyamatosan úton vagyunk és, hogy hol alszunk, az csak egy terv, nem biztos, hogy eljutunk odáig, sem az, hogy nyitva van az adott hely. A szállásokat minden reggel legkésőbb 8 óráig el kell hagyni és 16 óra előtt nem lehet elfoglalni, a legtöbbet 8-16 óra között még telefonon sem lehet elérni. Abban maradtunk, hogy 16-19 óra között hívjuk őket a címmel, addigra latjuk hogy haladunk, és fel is tudjuk hívni a szállást.

A szép időnek vége volt, borús, esőre hajló időben vágtunk neki a 300 méter (10 db 10 emeletes ház egymás tetején) szintemelkedésű hegyoldalnak rögtön a város határában. Ott vitt a kellemes hegyi út Pasajes de San Juan-ig, ahol kis komppal kellett átkelni a tengeröblön, 5 km utat spórolva ezzel a 200 m hajózással. A kis halász kikötő nagyon hangulatos parti belvárossal büszkélkedhet, és egy nagyon szép 15. századi temploma is van. Az öbölben egyszer csak egy delfincsapat tűnt fel és száguldott át a vízből kiugrálva, meglepő élmény volt. Az öbölbe meredeken vitt le az ösvény, a túloldalon pedig szintén meredeken vissza az eredeti szintre, közben az eső is eleredt szerencsére, de nem volt túl vészes.

Egy kilátópontnál kis lábvizsgálatot tartottam, mert a szokatlan teher és egy nyári lábsérülés miatt sikerült egy vízhólyagot összeszedni. Zokni igazítás után indulás tovább, nem volt ugyanis mivel kezelni, mert az összes tapasz a hiányzó hátizsákban volt.

Az út a tengerparton vezetett tovább kb. 300 méter magasságban, a borús időben is csodás látványt biztosítva. Egész nap alig volt 1-2 km vízszintes, de ez jellemző az egész Camino del Norte-ra, hiszen a Vizcayai-öböl mentén húzódó hegységben vezet végig döntően a tengerparton, lényegesen nagyobb fizikai megterhelést jelentve, mint a klasszikus, legtöbbek által Caminoként ismert francia út. Fel-le-fel-le a szűk parti ösvényen, világító torony világító torony után, nagyon szép volt.

Pár óra gyaloglás után tárult szemünk elé San Sebastian tengerparti varosa, ami fentről nem tűnt túl szépnek, leereszkedve viszont gyönyörű hely tárult elénk a szakadó eső ellenére is. Itt tudtunk végre tapaszt venni a vízhólyagokra. Sok idő nem volt itt nézelődni, Orio meg jó 8 km volt esőben a hegyek közt. Érdekes volt San Sebastian járda burkolata, valamilyen fehér térkő, ami esőben úgy csúszott, mint a sárga keramit Budapesten, nagyon kellett vigyázni, hogy fenékre ne üljön az ember. Célszerű anyagnak tűnik ez egy olyan helyen, ahol a tenger és a hegy találkozása miatt igen sok az eső.

16 óra lévén elkezdtük hívogatni a Lufthansát a szállás címének megadása miatt, nem túl nagy sikerrel. Nekivágtunk hát újra a hegynek, mely a tengerparti, Bristol hangulatú, homokos strandú szép városból újra a hegyekbe vitt minket. Az elveszett hátizsáknak is volt előnye, mindenki csak fel úton cipelte a zsákot. Dimbes- dombos terepen, tengerparti kilátás mellett haladtunk el kis tanyák között. Mindenhol nagy rend és tisztaság volt, rengeteg kutya városban és azon kívül (kutyagumi nélkül). A tanyákhoz gyönyörű mediterrán villák, művelt veteményesek es sok háziállat tartozik, nagyon kellemes látvány. Sok birkát tartanak, de lovak, szamarak, csirkék, nyulak, kacsák is vannak a kertekben. Dolgos népnek tűnnek a baszkok ez alapján, mert, hogy Baszkföldön járunk. Mindenhol azt olvastuk, hogy nem túl barátságosak, és hogy az út is nagyon rosszul jelölt, de ebből pont semmi nem bizonyult eddig igaznak. Az emberek végtelenül kedvesek, segítőkészek és vendégszeretők, ha kérjük, ha nem segíteni akarnak, mosolyognak, és ételt- italt kínálnak a vándornak. Angolul is nagyon sokan beszelnek, ráadásul sokan nagyon jól. Aki pedig nem, az is nagyon igyekszik, segíteni, akar kézzel- lábbal is. Az út pedig tökéletesen jelölt a Camino szokásos sárga nyilával, térkép és minden leírás nélkül is gond nélkül lehet tájékozódni. Az út vonalvezetése is kellemes meglepetés számunkra, mert mindenhol a sok aszfaltra panaszkodtak a leírásokban, mi pedig főleg földúton, a természetben járunk, a valószínűleg az utóbbi 1-2 évben kijelölt úton.

Egyre fáradtabban haladtunk Orio felé és közben kitartóan hívogattuk a repteret, már amikor volt térerőnk, de vagy foglalt volt, vagy senki nem vette fel. Egyre reménytelenebbnek tűnt, hogy a második napra már meglegyen a csomag. Végre megérkeztünk az albergue-be, ahogy errefelé a zarándokszállásokat hívjak. Ez egy magán szállás volt, ami 10 euróba került fejenként, az iruni ingyen szállással szemben, ahol azért legalább 5 euró adományt illett adni fejenként. A mai szállás eléggé tele volt, épp, hogy csak volt egy emeletes ágy nekünk a 20 fős helyiségben, amit a ház alagsorában alakítottak ki. Kicsit zsúfolt volt a hely, de tiszta, két igen agilis és nagyon kedves nő vezette. Egy külön kis faházban volt a konyha- étkező- klubhelyiség, ahol nagyon komoly élet folyt. Mi eléggé el voltunk csigázva a 46 km úttól és a közel 2000 m szinttől, amit megtettünk, én Suunto M5 pulzusmerő órám szerint 3500 Kcal-t égettem és javaslat szerint 119 órás pihenőt kellett volna tartanom, szóval ezek után már csak enni akartunk és ágyba kerülni. 9 euróért fejenként nagyon bőséges vacsorát kaptunk, egy hatalmas tuna salátát sok olíva olajjal és sóval, utána pedig fejenként 3 csirkemell filét nagyon finom paradicsomos szószban. Abszolút nem akadtak fenn azon, amikor lisztmentes ennivalót kértem, azonnal tudtak miről van szó. Desszertnek egy finom gyümölcsjoghurt és alma, valamint körte volt. A csirkét meg sem bírtam mind enni annyi volt, jutott a kis termoszomba is másnapra.

A koedukált fürdő elég sportos volt, mert az ablakon csak rács volt, de üveg nem, így az 5-6 fokban nekem már csak egy cicamosdásra volt lelki erőm, zuhanyzásra nem, de az is nagyon jól esett. Adtak viszont gyapjútakarót, így végre jól kialudtam magam, nem fáztam éjjel. A német fiatalok még sokáig buliztak a kis faházban, még dobot is szereztek valahonnan, de a hálóhelyiségben 22 órakor szokás szerint villanyoltás volt.

Mivel a reptér 19 óráig nem vettel fel a telefont, így csomag mára sem lett minden ígérettel ellentétben, ezért váltóruhával nem kellett kínlódni. Álmatlansággal sem kínlódtunk.

 


Április 4. Orio-Deba 36 km, 16760 m szintemelkedés


A Lufthansa telefonja volt az első élményünk reggel. Ismét egy címet szerettek volna kapni tolunk, ahova a hátizsákot szállíthatják, de mi csak azt tudtuk megismételni, amit mar előző reggel is, hogy 16 óra előtt nem tudunk mit mondani, és miért játsszák ezt a játékot velünk, ok vannak otthon, ok hibáztak, tehát nekik kéne törniük magukat a megoldással és nem nekünk feladni a leckét. A harmadik napnak kezdtünk neki egy hiányzó hátizsákkal váltó- és esőruha, gyógyszer, kötszer és minden tisztálkodószer nélkül. Én azt ajánlottam nekik, hogy egy útba eső nagyobb város rendőrségére adják le a zsákot, mert az garantáltan 24 órában nyitva van és nem lopjak el a zsákot. Megijedtek ettől az ötlettől, de nem voltak hajlandók odavinni a zsákot. Kertek, hogy hívjuk őket 16 óra ami ötlettől meg én nem voltam elájulva tekintve, hogy előző nap sem vette fel senki 3 órán keresztül a telefont, tehát ez sem tűnt jó megoldásnak. Az egészből a talpraesett két háziasszonynak lett elege, akik felhívták a repteret, és elintézték, hogy a zsákot Deba-ba, a következő célunkhoz vigyek a helyi turisztikai információs irodába, ami 20óráig nyitva van, és így biztosan hozzájutunk. Ezzel a reménnyel vágtunk neki az útnak. A nap sütött, az út magasan a tenger fölött vezetett remek kilátást biztosítva. Először Zarauz-ba érkeztünk, az egymillió forintos bringák városába. Feltűnően sokan bringáztak, ráadásul feltűnően jó és drága bringákkal és ruhában. Zarauz belvárosa nagyon hangulatos és szép, kicsit nézelődtünk, majd egy közértben helyi sajtból, sonkából és nemi olajbogyóból álló reggelivel láttuk el magunkat, amit egy helyi parkban költöttünk el a napon. A hely olyan kellemes volt, hogy már majdnem 13 óra volt mire elhagytuk a várost, pedig még csak 6 km-t tettünk meg az aznapra tervezett 36-ból. Utunk közvetlen a tengerparton egy gyönyörű sétányon vezetett. Zarauz és Guetaria között jó 4 km sétányt alakítottak ki közvetlen a parton térkőből kirakva és végig rozsdamentes korláttal ellátva, ami korlát 1,5 méteres darabonként jó 100.000 Ft-ba kerülhetett. Ha ez még nem lett volna elég a parti hullámtörő óriási szabályos kocka alakú gránittömbökből volt kirakva, ami szintén nem olcsó mulatság. Húsvét előtti szent hét lévén nagy élet volt a francia riviéra szerű parton a gyönyörű időben, párok, kutyások, gyerekek hada élvezte a tengert és a napsütést. Mellettünk az úton pedig döngettek a jobbnál jobb bringák az út mentén egyedül és bolyokban, az autósok pedig dudaszó és mutogatás nélkül vártak mögöttük haladva a kanyargós parti úton a lehetőségre, hogy megelőzzék őket. Az egész olyan békés és idilli volt, hogy már giccsnek tűnt. A rozsdamentes korlát Guetaria központjába vezetett minket, ahol nem tudtunk ellenállni a belváros csábításának annak ellenére sem, hogy nem álltunk túl jól időben. A középkori városmag közvetlen a parton van, ahol egy templomot is találtunk, ahova betértünk kicsit megpihenni. A nagy meglepetés bent ért minket, a templom padlója erőteljesen lejtett hátrafelé, pont mint egy multiplex moziban, csak fordítva, így hát aki hátul kapott helyett, az biztosan semmit nem látott az oltárból és az előtte zajló eseményekből. De hát mit lehetett tenni annak idején, ha a szikla pont így lejtett, az oltár pedig csak kelet felé lehetett. A parton kicsit könnyítettünk öltözékünkön lecipzározva a nadrág szárát a nagy melegben. Még egy izgalmas dolog volt itt. A szinte mindenhol megszokott szelektív hulladékgyűjtés egy érdekes és nagyon kulturált módját láttam, csak rozsdamentes beömlő nyílások voltak az utcán, a gyűjtőkonténer pedig valahol a föld alatt volt elhelyezve. A módszer nem tiszta teljesen hogyan ürítik a konténereket, de a látvány nagyon korrekt. Ezt, illetve a méreg drága parti sétányt a rozsdamentes korlátjával együtt látva mar kezdi sejteni az ember miért is lehet olyan gazdasági probléma Spanyolországban, ha ilyesmire ennyi pénzt szórtak el. Innentől kezdve vége volt a kényelmes parti sétának, mert az út elindult felfelé a dombok közé szőlőtőkéktől kísérve. Kis falvak és tanyák között vezetett az út a már megszokott fel-le stílusban, izzadtunk is az emelkedőkön. Aztán egy nagyon kellemes szakasz következett tengeri kilátással magasan a víz fölött. De az nem lehet, hogy síkban menjünk hosszan, így ismét a völgybe ereszkedtünk le egy gyönyörű yachtkikötővel a háttérben. Kis pihenő a yachtklubnál, aztán már indultunk is fel a város másik felén vissza a hegyre. Bosszantó, de ez rendszeresen így történik, hogy a fáradsággal megmászott hegyről egy városka kedvéért le kell ereszkedni több száz métert csak azért, hogy a másik oldalán újra visszamásszunk az eredeti szintre a hegytetőre és folytassuk utunkat. Egyre csak követtük a sárga nyilakat dombra fel és onnan le, mígnem egyszer csak egy táblát nem láttunk, hogy Deba 6 km és 2,5 óra. El nem bírtuk képzelni miért kéne 2,5 óra 6 km megtételéhez, sehol akkora hegy, ami ilyen magas vagy meredek lett volna, így hát boldogan folytattuk, hogy mindjárt megérkezünk. Egy goromba emelkedőt megmászva meg is érkeztünk Iciarba, ami pont 6 km-re volt a táblától, de Iciar volt és nem Deba, ami még további közel 6 km volt egy újabb tábla szerint. Biztos sokan ismerik az érzést, amikor a vélt célban közlik az emberrel, hogy ez még nem a cél. Nagy levegővel, erőt összeszedve indultunk tovább értve már, hogy miért 2,5 óra az út. Újabb domb megmászása után egy nem túl térdkímélő lejtő végén végül megérkeztünk Debaba, ami egy kis folyó torkolatban fekszik a tengerparton. Nemcsak az oda vezető út, de maga a város is nagyon meredek hegyoldalban fekszik. Olyannyira, hogy egy tíz emelet magas épület bejárata az egyik utcából nyílik, a felette levő következő utca pedig már a 30 m magas épület tetejével van egy szintben. Bár szívünk szerint a szállást kerestük volna meg először, mégis a belvárosba gurultunk le, hogy a hátizsákot megszerezzük. Az állítólag 20 óráig nyitva tartó turista információs központ ajtajáról 18.30-kor lepattantunk igen csúnyákat gondolva a Lufthansaról. De aztán a szállást kezdtük keresni, hátha ott tudnak valamit róla. Az elcsigázott vándor nagy szerencséjére a helyiek 2 liftet is építettek a városba, mert nekik sem volt kedvük az igen meredek utcákat megmászni, így a két liftet használva jutottunk fel a nyüzsgő belvárosból a fentebbi utcákba, ahol az albergue, vagyis a zarándok szállás volt. Itt sem tűnt valószínűnek, hogy a csöpp kis város költségvetéséből készült volna a két panorámalift, valószínűbbnek tűnt, hogy valamilyen uniós pénzt sikerült pompásan elkölteni rá. Egy óriási, régóta használaton kívüli iskola épület két termében voltak az emeletes ágyak, nem a legbarátságosabb szállások egyike volt ez. Nagyon hideg és büdos volt, de hát ez volt, finnyáskodni nem illik. Viszont a zsákról tudtak, a városban volt, csak lent a központban egy kocsmában, mert az információs irodásoknak volt annyi eszük és együtt érző képességük, hogy mielőtt 14.30-kor bezártak volna, leadták a zsákot a szomszédos kocsmában. Onnan kellett elhozni, majd a rendőrségen bejelentkezni, megkapni az aznapi pecsétet az igazolványunkba, és újabb liftezéssel visszatérni a szállásra. Gyors fürdés, hogy az élet átfagyott tagjainkba visszatérjen, és még vacsora után kellett nézni a belvárosban. 22 óra táján sikerül visszaérni, meg jó hogy voltak a liftek, mert már a belünk lógott volna ki a 36 km és 1100 m szint után a várost is még háromszor megmászni. Nagyon hideg volt a szobában, de volt pokróc, így azért kellemesen lehetett aludni a kemény nap után.

 


Április 5. Deba-Bolibar 36 km, 1271 m szint


Reggel 7-kor meg sötét volt amikor ébredtünk. A szoba óriási ablakán patakokban folyt le a víz, a holmik, amiket kiraktunk száradni, vizesebbek voltak, mint este. Összecihelődtünk és elindultunk le a lifteken a városba, mert az út a túloldalon indult tovább fel a másik hegyre. Első nap, hogy két hátizsákkal üzemszerűen vágtunk neki a napi etapnak. Ez nem kis különbség az előző napokhoz képest. Amikor első nap a hátamra kaptam az akkor 12 kg-os zsákot, úgy ereztem magam, mint Obelix az Asterix és Obelix című rajzfilmből, aki a menhirjét cipeli a hatan. A testsulyom 20%-a hirtelen a hátamon termett, mintha ennyit híztam volna egyik napról a másikra, komolyan befolyásolva a pulzusomat, járásomat, egyensúlyomat, ami nem kis megterhelés volt a szervezetnek, meg kellett szokni. Ezért fontolja meg mindenki, hogy normál testsúllyal éljen, számomra komoly élmény a +12 kg hatása a szervezetemre. A megkerült zsáknak volt előnye is, mert azon volt a két pár nordic walking botunk is, így ma végre botokkal tudtunk menni. Nagyon komoly segítséget jelentettek a nordic walking botok a lábainknak, komolyan érezhető volt az előző két naphoz képest a különbség. A másik hatás, hogy a helyes nordic walking technikához tartozó testtartás is nagyon megkönnyítette a hátizsákok cipelését. Mivel ma megint elég sok szintet kellett menni, életmentőek voltak a botok. Alig vágtunk neki a hegynek, elkezdett esni, majd egyre jobban esett. Előkerültek a poncsók, kamásnik. A technikai felszereléseink ugyanakkor a zsákok és ruházat mélyére kerültek biztonságba, így járt a GPS is, melyet a biztonság kedveéert hoztunk magunkkal. Csak a Camino útra vettünk az Áldás utcai World Gate szaküzletben egy Garmin Etrex 20-at, mert ennél a szerkezetnél a nagy tudás kis súllyal párosul. Aszódi Zoli, az üzlet tulajdonosa úgy adta át a készüléket, hogy a teljes útvonalunk szakaszokra bontott trek-je és az úton lévő szálláshelyek mind rá voltak töltve a GPS-re. Ezen tudást felhasználva szerettünk volna egy kis bárban reggelizni, amit az eső megzavart, mert fejleszegve követtük az esőben a sárga nyilat, és nem néztük a GPS-t. A gépre az eredeti út volt rátöltve, az úton levő jelek viszont sokszor az alternatív utakat jelölik, így nagy ívben elkerültük a száraz reggeli lehetőséget. Egyre mélyebben mentünk be az erdőbe, az eső pedig egyre csak esett. Hogy az élet meg ennyire se legyen könnyű, erdészeti munkák közepébe csöppentünk, amit a Hármashatár-hegyen velünk nordicozók tudnak mit jelent. A már amúgy is sárosra ázott erdei utat teljesen felszántottak az óriási traktorkerekek, alig lehetett haladni tőlük az erdőben. Nem voltak szép gondolataink a munkások családtagjait illetően, küzdöttünk az emelkedővel, az esővel, a sárral és a nehéz zsákokkal. Amikor mar nagyon éhesek voltunk, akkor egy kicsit halkuló esőben az erdő közepén állva ettünk pár falatot a magunkkal hozott sajtból, sonkából és puffasztott rizses hungarocell szeletből, majd indultunk tovább az esőben. A tájból csak korlátozottan láttunk, mert óriási pára ereszkedett az amúgy teljesen alpesi kinézetű tájra, ha nem lettek volna az elszórt mediterrán házak, akar Ausztriában is lehettünk volna. így értük el Markina Xemeint, ahol egy rövid kávézós-teázós szünetet tartottunk az amúgy teljes húsvéti álomban szendergő varosban, mielőtt tovább indultunk Bolibarba. A biztonság kedvéért felhívtuk a szálláshelyet, volt szabad ágyuk, így mondtuk nekik, hogy 2 óra múlva ott vagyunk, de ok mondtak, hogy jó lesz az 3 órának is. Igazuk lett. Először térdig kellett gazolni néhány lápos réten keresztül, majd igen szép emelkedőn kellett felmásznunk Bolibarba, ami egy nagyon szép hely amúgy. A szállásunk a településen kívül, egy gyönyörű régi kolostorban volt. Egy csöpp kis szobában 5 emeletes ágy és egy étkezőasztal volt, ez volt minden berendezés. Fűtés nem volt, de alattunk volt a kazánház, így elég jó klíma volt, plusz extra takarok is voltak. A papoktól a szállás mellé adomány fejében (ami illendően legalább 5 euró/fő) egy tál levest is kaptunk, amiből ne nem tudtam enni, mert jó sok tészta volt benne, de nekem külön egy tányér salátát hoztak. Nagyon jó volt, de 36 km után és egy másik 36 km előtt kicsit kevés, így a közeli fogadóban kiegészítést kerestünk. Az egyik pincér beszelt kicsit angolul, így könnyebb volt a gluténmentes vacsora megbeszélése, és nagyon finom 3 fogasos menüt kaptunk 10 euróért, a desszertet pedig személyesen választhattam ki a konyha hűtőjéből, hogy biztosan meg legyek elégedve. A meg mindig csöpögő esőben teli pocakkal mentünk vissza a szállásra, kiteregettük átázott ruháinkat a gázolaj szagú kazánházban az otthonról magunkkal vitt szárító kötélre, és aludtunk el ájultan francia, nemet és lengyel társaságban.

 


Április 6. Bolibar-Gernika 25 km, 417 m szintemelkedés


Reggelire kis kávét és kekszet hoztak a papok, ezt hívják a spanyolok reggelinek. Arra biztosan elég, hogy valaki elkocsikázzon vele az irodába, de hogy 30-40 km útnak nekivágjon, ahhoz elég karcsú. De adják, így aki ehet kekszet és amúgy szokott kávézni, ennek is örül. Ezután begyűjtöttük ropogósra száradt, diszkréten olajszagú ruháinkat, és némi molyolás után nekivágtunk az esőnek, nem kapkodtunk, mert nem volt hosszú utunk aznap. Az út rögtön saras, majd lápos réttel kezdődött, az első 30 percben megtelt a cipőnk vízzel. Ezután egy komolyabb sáros lejtőn csúsztunk be Cenaruzzaba. Nagyon jó hasznát vettük a botjainknak, mert nélkülük valóban nehéz lett volna talpon maradni. Egy nagyon szép rendezett kis színesen virágzó bokrokkal teli kert és egy kis patak mentén érkeztünk a városkába szétázva. Egyetlen élő embert találtunk az utcákon, tőle kértünk segítséget, hogy boltot találjunk reggelink beszerzéséhez, előző nap ugyanis minden bolt zárva volt a húsvéti ünnepek kapcsán. Egy bárra mutatott, hogy ott a bolt, majd értetlen nézésünkre megerősítette, hogy a bolt a bárban van. Bementünk, bent már páran voltak, és egy kis helyiségben néhány polcon valóban volt egy mini ABC. Még gluténmentes kekszet is tudtam magamnak venni a világ végi pár polcról, otthon ez a legnagyobb élelmiszer multikban is probléma lett volna. Hiába, Spanyolország a Gullon kekszek hazája, akik nagyon sok cukor- és lisztmentes kekszféleséget gyártanak. Összeraktuk amit akartunk, és indultunk fizetni a kocsmároshoz, amikor megláttuk a pultnál, hogy van igaz friss füstölt sonkája és helyi sajtjai. Vissza is raktuk azonnal a csomagolt gyári cuccokat, és vettünk az orrunk előtt hajszál vékonyra szeletelt sonkából, valamint a kapott kóstoló után az 5-féle helyi sajt egyikéből is. Rendeltünk egy menta teát és egy kávét az illendőség kedvéért, és a friss szerzeményekkel leültünk diszkréten egy sarokba reggelizni. Az amúgy elég morc arcú tulaj pár perc múlva még egy kis friss bagettet is hozott nekünk, mert látta, hogy nincs kenyerünk. Eszegettünk és közben megtelt a bár, sokan jöttek vásárolni, de sokan sült kolbászt és valamilyen cseréptálban sült halételt reggeliztek, és közben óriási hangzavar lett. Reggeli után nekivágtunk az útnak, ömlött az eső, az utcák továbbra is kihaltak voltak, mindenki a bárban volt gyerek, felnőtt, kutya. Újra bevettük magunkat az erdőbe és egyre nagyobb sárban dagonyáztunk. Aztán elállt az eső, de a sár és a láp akkora lett, hogy már csak egy térdig érő gumicsizma lett volna kellő megoldás. A botom helyenként 30 centire csúszott bele a sárba, alig lehetett kihúzni. Egy ideig lehetett ide-oda ugrálni, aztán már azt sem, volt ahol a szögesdrótba kapaszkodva próbáltam a lábszár középig érő vizet megúszni, amitől meg a kezem vérzett. Mindegy kinek milyen cipője, bakancsa volt, itt mar semmi nem segített. Egy betonos szakaszon kicsi szusszanás, majd küzdelem tovább, de legalább eső nélkül, kis időre meg a nap is kisütött megszárítva rajtunk a ruhát. A völgy után emelkedő jött és a dombos részen kevesebb volt a sár, lehetett haladni. Gernikától nem messze viszont újabb fekete felhők gyülekeztek, dörgött is az ég, látszott, hogy valami csúnya készül. épp nem sikerült beérni a szállásra, amikor leszakadt az ég elöntve mindent, majd pár percen belül borsszem nagyságú jég is zúdult a nyakunkba. Remek volt így a befutó előtt kicsivel, rommá ázott mindenünk. A szállás itt egy youth hostel volt, nem volt olcsó a maga 21 eurójával. Viszont fűtöttek, volt wifi, valamint mosó és szárítógép, bar ez utóbbi külön pénzért. Amíg a papírmunkát intézték, üldögéltem a földszinten, ahol egyszer csak bekorcsolyázott a teraszon egy srác és hangos csattanással kenődött fel a bejárati ajtóra. Alig bírt feltápászkodni ölében egy felrúgott virágcseréppel, de nem tudtunk neki segíteni, mert kifele nyílt az ajtó, és pont előtte feküdt. Spanyolországban, a csempék és kerámiák hazájában, annak is legnedvesebb vidéken, nem bírnak csúszásmentes járdákat és teraszokat csinálni. Az eső elől a fedél alá menekülő srác óriásit esett, másnap reggel jó nagy kötéssel az egyik ujján láttam újra. Szóval itt nekiálltunk mosni, de én a szárító használatát kihagytam, mert pár jó érzésű ember a bakancsát szárította benne, ami után nekem nem volt kedvem berakni a tiszta fehérneműmet és ruháimat. Emiatt a délután nagy része a ruhák csavargatásával és a radiátorokon való forgatásával telt el. Este meg vacsora után néztem egy nemet párral. Egy abszolút nem előkelő helyen, amit ajánlottak próbáltunk menüt kérni, de az öreglány 20 eurót akart kérni érte, ami igen húzós errefelé, mert 9-12 euró között vannak a menük. Ezt kihagytuk, végül is 10 euróért kaptak a többiek rántott, én pedig roston sült csirkemellet. Akkora adag volt, hogy én a felet a termoszomban elvittem másnapra.

 


Április 7. Gernika-Lezama 27 km, 786 m szintemelkedés


A hajnali kelés eddig sosem sikerült, most sem. Kényelmes, hozott anyagból való reggeli után, begyűjtöttem a ház különböző radiátorairól a holmimat, minden megvolt. Még egy utolsó fotósorozat elküldése a wifin, levelek ellenőrzése és indulás Bilbaoba, a változatosság kedvéért esőben. A város nagyon kellemes volt, így elnézelődtük az időt, illetve vásárolni is kellett a húsvéti zárvatartások miatt, hogy legyen útravaló, illetve reggeli másnapra. Ez olyan jól sikerült, hogy 14 órakor hagytuk el a várost, és akkor már tudtuk, hogy Bilbaoig elérni nincs sok esélyünk. Gernika szélén megláttuk a zuhogó esőben a sártengert, ami az út lett volna, és úgy döntöttünk, hogy bármit, csak ezt nem. Elővettük a GPS-t és annak útmutatásai alapján elindultunk aszfalton. Egy helyi pár figyelmeztetett, hogy ez nagy kerülő, de bármi jobb volt a szögesdróton való függeszkedésnél és a lábszárközépig sárban dagonyánál. Egy meredek szerpentinen kerültük meg a hegyet, ömlött rendesen az eső, de alig volt forgalom. Órák óta mentünk a szűnni nem akaró esőben, amikor egy bárt kellett találni, hogy ehessünk kicsit, zuhogó esőben nem lehet csak úgy az út szélén letelepedni és eszegetni. Egy tea és kávé mellett faltuk be a madárlátta saját kaját. Mindenhol jó fejek, békén hagyják a vándort, nem piszkálják a saját kajáért, a zarándokok mindig csóróskodnak, tudják mindenhol, ez hozzá is tartozik az úthoz, senki nem méltatlankodik, sőt mindig mondják is a helyiek, hogy hol van olcsó zarándokszállás és olcsó zarándok menü az adott helyen. A fiatal tulajdonos még egy apró utat is megmutat, amin visszatérhetünk a jelzett útra, hátha már nem olyan sáros. Ezt kihasználva hamarosan megint a sárga nyilakat követtük. Nem voltak települések, csak tanyák szép házakkal, sőt óriási villákkal. Az egyiknél ki volt rakva a kerítés kövére kívülről egy dobozos Cola, mi úgy gondoltuk a vándoroknak jutalmul ebben a borzalmas időben. Minden esetre megittuk és jól esett. Rendesek voltak, tudták, hogy nem egészséges a light Cola és ezért az eredeti cukrosat készítették oda. Végre elállt az eső, lassan megszáradt rajtunk a ruha és haladtunk tovább hol a jelzett úton, ha nem volt túl sáros, hol a másik, GPS-be töltött variáción, ami a legtöbbször aszfaltot jelentett. A GPS nélkül esélyünk sem lett volna így tájékozódni az erdőben és tanyák között, mert autó is alig jött órákig, hogy kérdezni lehetett volna, küzdenünk kellett volna a sárban folyamatosan.  Aztán az eső újra eleredt, sőt egészen komolyan zuhogott is, mígnem egyszer csak jégesőre váltott. Nagyon keményen kopogott a fejünkön, majd hirtelen elállt. Pár perc alatt is annyi jég esett, hogy az autók szélvédőjén és a kukák tetején megmaradt kb. 1 cm vastagon. Egy aszfaltos részen éppen nem esett, a zsákokon lógva hagytuk a poncsókat száradni, meg úgysem volt értelme elrakni, mert 10 percenként kezdett rá és állt el. Egyszer csak lassított mellettünk egy Mercedes és vadul magyarázott a sofőr, és a letekert ablakon az egyik poncsót mutogatta. A szél lekapta a hátul gyalogló poncsóját, amit így nem vettünk észre. Ezek felszedték az útról és elindultak megkeresni, hogy kié lehet, sejtették, hogy nagyon hiányozna egy zarándoknak, ha elhagyná. Átadták és jó utat kívántak, majd megfordultak az úton és elmentek, ami azt jelentette, hogy csak miattunk jöttek ebbe az irányba, hogy megtaláljanak. De hát ilyenek a helyiek, ahol tudnak mindenben segítenek a zarándokoknak. A küzdelmes nap után kora este értünk Larrabezua apró városkájába, ami szinte ugyanúgy néz ki, mint alapításakor a XIV. században. Egy valami azért nagyon modern volt, mégpedig az akadálymentesítés. A főtérre egy széles, meredek emelkedő vezetett fel, amit hosszú lapos kényelmes lépcsőkkel láttak el, de hogy tolókocsival és babakocsival is jól lehessen használni, ezért cikkcakkban egy lejtős feljáró töri meg a lépcsősort, amitől szinte egy műalkotásnak tűnik az egész. Nemhogy erőltetett lenne, hanem inkább kifejezetten szép. És persze a széles tér két szélén rozsdamentes korlát azoknak, akiknek pedig arra van szükségük, szolidan megbújva, nem zavarva meg a térélményt, mégis ott vannak. Érdemes lenne tanulni ebből. Innen már kevesebb, mint 2 km volt Lezama, ahol lepattantunk a GPS-be táplált, legfrissebb információink szerint működő albergue ajtajáról. A helyiek azonnal elmondták, hogy egy sincs jelenleg a városban, a régi bezárt és az új majd csak júniusban nyit. Nekünk korábban kellett szállás, így kaptunk egy 3 km-re lévő 2 csillagos szálloda címet, mint egyetlen jelenlegi szállásmegoldást a közelben, ahova még el kellett gyalogolni. Már sötétedett mire odaértünk, Bilbaoig még két hegyet meg kellett volna mászni, így az szóba sem jöhetett. 56 euró volt két főre a két ágyas, nagyon kellemes szoba végre fűtéssel. A tulajdonos még vacsorát is rendelt nekünk házhozszállítással, mivel a közelben semmi sem volt, illetve egy hajszárítót is adott, így végre hajat tudtam mosni. Jó volt egy hét után tiszta hajjal, tiszta ágyneműben aludni. A tv-ben láttuk, hogy az egész országban télies tavasz van, Madrid környékén több mint 20 cm hó esett és üzemelnek a sípályák. Északon a szokatlanul sok eső és viharos szél okozott rengeteg balesetet és kárt, erről már mi is tudtunk volna mesélni, nem csak a híradóban láttuk.

 


Április 8. Lezama-Bilbao 18 km, 907 m szintemelkedés


A hideg albergueben gyorsan öltözik az ember reggel, de a puha ágyból és meleg szobából már nem volt olyan könnyű elindulni. Azért sikerült, és elindultunk meghódítani a két hegyet Bilbao felé. Kicsit csepergett, majd elállt, aztán újra csepergett, de ez már nagyon szép idő volt nekünk. Az út kicsit sáros, de jól járható volt, így 1,5 óra múlva már egy szép parkból tekintettünk le a hosszan elterülő városra. Az úton találkoztunk amerikai zarándoktársunkkal, aki kizárólag szállodákban szállt meg, így nem fázott esténként, a ruhái mindig megszáradtak, és nem utolsó sorban sokkal kisebb zsákkal volt úton, hiszen sem hálózsákot, sem törölközőt, sem egy csomó pipere holmit nem kellett cipelnie. Viszont az utat mindig derekasan megcsinálta sáron, pocsolyákon keresztül. Vannak olyanok, akik a kellemetlen szakaszokat átbuszozzák, ilyen volt valószínűleg a Bolibarban csatlakozó francia hölgy is, aki sokkal utánunk indult minden reggel, és akivel soha nem találkoztunk az úton, viszont gyakran előttünk ért a szállásokra és feltűnően jól képben volt a buszok menetrendjét illetően. De hát ez mindenkinek a saját útja, úgy járja, vagy nem járja, ahogy gondolja, semmi sincs előírva, csak az utolsó 100 km-t nézik Compostellaban, amikor az oklevelet kiadják a teljesítésről, ott kell minimum 2 pecsétet begyűjteni. Csalni persze itt is lehet, ezt az utolsó 100 km-t is meg lehet tenni busszal, de ezt már mindenkinek a lelkiismeretére bízzák. A hegycsúcsról mindig lefelé vezet az út, itt Bilbaoban nem is akármilyen meredeken. Húsvét vasárnap volt, a külvárosi részen embert alig láttunk, mintha lakatlan lett volna a város. A belváros közelében azonban felpezsdült az élet, Húsvét volt, a katedrálisban, ahol meg akartunk pihenni, gyűlt a tömeg a misére, el is jöttünk, mert szinte kinéztek a nagy zsákjainkkal, annyira sokan voltak. A szomszédos utcában hangos zajos társulat tartott előadást futurisztikus 3 kerekű 2 méter környéki magasságú tricikliken, minden felvonást más utcában játszva, a tömeg meg követte őket utcáról utcára, a kutyák hangos ugatással járulva hozzá a ricsajhoz. Némi csodálkozás és fotózás után folytattuk utunkat a város másik felén lévő Guggenheim múzeumba. Közben még betértünk egy bisztróba egy menta teára és saját szendvics majszolásra. Egy rendőr kiderítette közben nekünk, hogy a múzeum aznap nyitva volt, így nem jártunk pórul. A múzeum folyó parton álló monumentális, bizonyos szögből hajóra emlékeztető épülete számunkra sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint maga a tartalom. A belépőjegy nem olcsó, 11 euró/fő. A nem kis zsàkjainkat gondos átvilágítás után a csomagmegőrzőben hagyva kezdtünk neki a belülről is óriási és izgalmas múzeum felfedezésének. A csak modern műalkotásokat tartalmazó termeket járva rám többször is rám tört a nevetés, sajnálom, de nekem ezeket a drótszobrokat, fejjel lefelé lógó embereket hatalmas péniszekkel nyolcszor pont ugyanúgy, csak más színnel és persze más cím alatt ábrázoló festményeket, a szerintem valamelyik zárt osztályon készült videó alkotásokat szemlélve legkevésbé a művészet kifejezés jut eszembe, és velem együtt mások szája szélén is bujkált a mosoly a műremekek szemlélése során. No de valamiért ezek az alkotások mégiscsak ebben a remek épületben vannak kiállítva és tízezrek fizetik ki a belépőt évente velünk együtt. Mikor már eleget nevettünk és bejártuk az izgalmas épület minden szegét-zugát elkértük csomagjainkat, hogy induljunk tovább. A csomagmegőrzőben az egyik smasszer alkatú hölgy kedvesen mosolyogva fel akarta rakni a zsákomat a pultra, de amikor meglendítette a hátizsákot, akkor kicsit kidülledt a szeme és megtörni látszott a mozdulat íve, de azért nem hátrált meg, és hősiesen a pultra lendítette azt. A másik zsákot azért inkább kitolták a pult elé a molnár kocsin, amin tárolták, hogy kínlódjunk vele mi, elvégre a miénk. Elismerő tekintettel néztek utánunk, ahogy távoztunk. Tervünk az volt, hogy legalább 10 km-t megyünk még Bilbeotól és ott választunk a számos szálláslehetőség közül, de én már a múzeum óriási kerek ülőkéin is legszívesebben leheveredtem volna aludni, valami bujkált bennem, fájt a torkom is,  ezért úgy döntöttünk, hogy a városban keresünk szállást és kialusszuk magunkat. A Camino út mentén kifelé a város szélén meg is találtuk az angol útleírásunk által javasolt youth hostel hatalmas sárga, irodaépületszerű tömbjét. Zarándokigazolványunkat felmutatva 17 euróért kaptunk reggelivel együtt szállást egy kétágyas szobában, ami korrekt ajánlat volt. A zord külső kellemes, tiszta, modern belsőt takart hatalmas közösségi terekkel. Fürdő és wc a folyosón volt, de igényes és tiszta. Én azonnal elájultam a fűtött szobában, mert már így is elmúlt 16 óra és reggel 9 óta voltunk úton a nem igazán könnyű zsákokkal a hátunkon. 20 órától volt vacsora a hatalmas üvegfalú étkező helyiségben, lábunk alatt parázslott Bilbao. A vacsora után jóllakott csecsemőként azonnal visszafeküdtem, és mozdulatlanul aludtam másnap reggel hétig, de kellett is a pihenés, mert elég kemény napot sikerült összehoznunk másnapra, mint az később kiderült.
 


Április 9. Bilbao-Castro-Urdiales 48 km, 1187 m szintemelkedés


Bőséges alvás után reggeliztünk és 9 óra körül indultunk útnak húsvét hétfőn. Az ünnepre való tekintettel nem esett az eső, sőt még a nap is előbújt. Ez volt az első alkalom, hogy a poncsót a hátizsákba lehetett pakolni. Mivel szállásunk a Camino út városból kivezető végén volt, így gyorsan elértük a parkos fennsíkot, és Bilbao külső részeit, ahonnan egy kis kálváriaszerű dombon keresztül vitt utunk egy sokak által látogatott templomhoz. Olyan volt, mintha el sem hagytuk volna Bilbaot, hanem csak a külvárosain haladtunk volna át, pedig több kisebb városon mentünk keresztül, amik teljesen egybenőttek már. Az egyik ilyen város szélén egy idősebb férfi nagy zsákomat látva kérdezte, hogy zarándok vagyok-e, én pedig gyanútlanul válaszoltam, hogy igen. Innentől kezdve nem volt menekvés, mert minden áron meg akarta mutatni nekem a helyes utat, hiába mondtam, mutogattam, hogy rendben vagyok, nem tévedtem el, megvan az összes jel, megfogta a könyökömet és vitt egy totál másik irányba, mint a jel. Közben vadul magyarázott valamit, amit nem igazán értettem. Jöttek a kanyarok, elágazások és én mindegyiknél reméltem, hogy ott már sínre tesz és elköszön, de nem. Csak vitt engem egy elég szép tempóban, közben a társam is utolért minket, és kérdezte, hogy minek kértem segítséget, mikor minden rendben volt. Mondtam neki, hogy fusson inkább, mert az öreg nem viccel, ha hagyjuk magunkat, talán gyorsabban szabadulunk és még visszatalálunk az útra. Közben egy másik idős pár látva a furcsa menetet megkérdezte a mi vezetőnket, hogy a Camino útra visz-e minket, mert akkor nem jó fele visz. Erre megálltunk és ők élénken vitatkozni kezdtek ezen szélesen gesztikulálva és mutogatva mindenféle irányba, mi meg csak ott álltunk, és vártuk, hogy mire jutnak egymással. Végül a házaspár férfi tagja feladta, mert látta, hogy soha meg nem győzi a kéretlen segítőnket, a felesége még próbálkozott, de a férfi elhúzta és kérte, hogy hagyja a fenébe, mert itt láthatóan minden szóért kár, így hát indultunk tovább erős tempóban mígnem egy újabb férfi is szóvá tette az irányt, de vezetőnk őt is leápolta, ezúttal úgy tűnt ezt a fickót meggyőzte, mert az bólogatva tovább engedett minket. Azt hittem már Compostelaig jön velünk a derék öreg, de egy jó 3 km után hirtelen megállt, és komoly körmondatokat mondott valami templomról, iskoláról, jobbról és balról, hosszú és rövid útról, de közben szerencsére mutogatott is, mert különben fogalmunk sem lett volna merre van az arra. Szabadulásunk érdekében úgy tettünk mintha minden világos lenne, próbáltuk ismételni amit mond, mintha legalábbis tökéletesen értenénk, de ezzel csak forrást fakasztottunk és újabb hosszú kalimpálással egybekötött előadásba kezdett. Aztán végre elköszönt, elindított egy irányba, mi meg siettünk elfele, hátra sem mertünk nézni, nehogy azt higgye bizonytalanok vagyunk, és még tovább kísérjen. Mikor úgy éreztük, hogy biztonságos távolságban vagyunk megálltunk nevetni és elővenni a GPS-t, hogy rájöjjünk hol vagyunk. Nem voltunk rossz helyen, de az már a GPS-ről látszott, hogy az öreg nem volt bolond, egy komoly rövidítést mutatott nekünk, amivel a külvárosi, amúgy nem kellemes részt megúsztunk. Örömünkben megebédeltünk a templom napsütötte lépcsőjén, amire valószínűleg a magyarázatában utalt, és visszacsatlakozva a GPS és a sárga nyilak által is jelzett útra haladtunk tovább immár Portugaleteben. Közben óriási magabiztossággal útbaigazítottunk egy francia csapatot, akik Portugalete felől érdeklődtek, nekik ugyanis ennyi volt csak az aznapi penzum Bilbaotol. Rácsatlakoztunk egy széles, kizárólag gyalogosoknak, futóknak és bringásoknak épített gigantikus útra, mely óriási piros kígyóként vezetett az autópálya mentén és felett kifelé a városból plexi zajvédő fallal borítva, színes burkolatokkal jelezve a különböző funkciókat, szuper simaságú aszfaltozással. Látszott rajta, hogy brutális pénzért készülhetett. Ez az út egészen Playa del Arenaig vezetett jó 15 km hosszan. Playa del Arena egy remek kis tengerparti üdülőhely alig 25 km-re Bilbaotól sárga homokos tengerparttal, játszóterekkel, éttermekkel és szállodákkal. Óriási volt nyüzsgés, hiszen húsvét hétfő volt és hét ágra sütött a nap. Megpihentünk egy limonádéra, közben összefutottunk egy német lánnyal, akivel sokszor együtt éjszakáztunk már, és olyan jól elnézelődtük és elbeszélgettük az időt a napsütésben, hogy közben már 17 óra is elmúlt, nekünk pedig még 23 km volt hátra terv szerint. A német lány lelkesen csatlakozott hozzánk, így 3 főre foglaltunk szállást Castroban az albergueben telefonon, mert csak 14 ágyuk volt. Mondtuk, hogy 21 óra után fogunk csak odaérni, mert most indulunk Playa del Arenaból, azt mondták nyugodjunk meg, üres a ház, van bőven hely, és vacsorát is tudnak adni a hosszú út után. Gyönyörű tengerparti sétány következett ezután sok kilométeren keresztül magasan a tenger felett a sziklás parton. Olyan volt, mintha Devonban lettünk volna Dél-Angliában, de ez nem is csoda, hiszen a két part puzzle-ként illik egymásba, mivel sok millió évvel ezelőtt szakadtak el egymástól, korábban egy kontinens voltak. A parti sétány végén az út elindult valahova a hegyre meredeken, de úgy döntöttünk, hogy a nem túl kellemes főút mellett maradunk, mert kezdett sötétedni, a német lány pedig már nagyon fáradt volt. A főút itt is a tengerrel párhuzamosan kanyargott szép látványt kínálva számunkra a naplementében. Ontónba érve már teljesen sötét volt, és az autóúton még vagy 5 km lett volna Castro, de egy helyi srác, aki bevallása szerint beszélt angolul, mégis azt hitte enni akarunk valahol, amikor a híd felől érdeklődtünk, egy alagutat magyarázott a hegyen keresztül, ahol jóval gyorsabban érünk Castroba. Már amúgy is fejlámpával mentünk, és mivel már mindannyian nagyon szerettünk volna megérkezni, megkerestük az alagutat, aminek létezésében nem voltunk biztosak, de csodák csodájára Ontónban mentünk be a pár száz méteres alagútba és Castro-Urdiales szélén jöttünk ki onnan, meseszerűen lerövidítve ezzel az utat. 22 óra előtt nem sokkal még egyszer felhívtuk a szállást, hogy nehogy kizárjanak minket a 22 órai takarodókor, mert jövünk, amikor is közölték velünk a jó hírt 48 km megtétele után, hogy már nincs több hely, a szállás megtelt, de azért csak menjünk, majd kerítenek valami alvóhelyet a templomban. Néhány gorombaságot eleresztve az éjszakába az illető családját illetően egy panziót kerestünk, mert egyikünk sem érezte úgy, hogy ezután a nap után a jéghideg templom padlóján egy matracon, vagy padon szeretne aludni. Ez sajnos két főnek 10 euró helyett 44-be került, de késő este már nem nagyon volt más választás. Még gyorsan vacsoráztunk egyet a teljesítményétől valóban megrészegedett német lánnyal, aki annyira beszédes és feldobott lett attól, hogy végre vége van a megpróbáltatásnak, mintha valóban becsiccsentett volna. Éjfél elmúlt mire ágyba kerültünk drága szállásunkon a Pension la Mar-ban, ahol sem a szoba, sem a víz nem volt túl meleg, de nem kellett ringatni minket.
 


Április 10. Castro-Urdiales-Islares 10 km, 351 m szintemelkedés


A nagy menetelés és éjszakai lefekvés után viszonylag sokáig, 8 óráig aludtunk. Borult volt az ég, de nem esett. Elsétáltunk a közértbe, azután megreggeliztünk a panzió béli szobánkban, mert addigra már csöpögött az eső, majd összepakoltunk és nekiindultunk a városnak. Castro-Urdiales egy viszonylag nagy város kellemes tengerparti sétánnyal és kikötővel, szép belvárossal a 13-14. századból, amikor fontos halászati és hajózási központ volt Anglia felé. Erődjének maradványai is ebből az időből valók, 13. századi temploma pedig a kantábriai gótika egyik híres példája. Hideg volt, csöpögött az eső, amikor a városnézést tartottuk, pár képet még készítettünk mielőtt el kellett ásni a gépet, mert egyre jobban kezdett esni, ahogy neki akartunk indulni a napi szakasznak a 35 km-re lévő Laredoba. A város szélén betértünk kedvenc alberguenkbe, ahol átvertek, hogy lepecsételjék a zarándok útlevelünket. Egy vadkan alkatú pasi tömte magát éppen kajával, és ezért nem nagyon örült nekünk, hogy megzavartuk. Meg akartuk mondani a magunkét az előző éjszakáért, de a vadkan egy kukkot sem beszélt angolul, így megúszta. Közben az eső már zuhogott, és hogy még nagyobb kedvünk legyen az úthoz, elég komoly szél is kerekedett mellé. Kis települések után tengerparti sétány és legelő váltakozása következett mély sárral és csúszkálással erősen előredőlve a viharos szélben. Óriási kedvvel mentünk előre, amikor egy zöld legelőn kellett átkelni, ahol az elmúlt hét iszonyat esőzései miatt akkora láp lett, hogy a bakancsunkba föntről folyt be a víz. Birkák és kecskék egyhangú tekintetétől kísérve átvergődtünk a réten és partot értünk Islaresben. A sárga nyíl ketté vált az utat és egy alberguet mutatva, mi az albergue felé indultunk, hogy ott kicsit megszikkadjunk, harapjunk valamit és megvárjuk míg kicsit alábbhagy az eső. Három hölgy volt már a kis házban, az egyik kedvenc francia barátnőnk volt, aki valahogy megint csodaszerűen elénk került, pedig napok óta nem láttuk egy szálláson sem, és éppen a buszmenetrendet nézegette, mert úgy döntött számára az út véget ért és hazamegy, de búcsúzóul még egy penetráns szagú sajtot eszegetett kenyérrel, melynek minden morzsáját a bűzzel együtt nagylelkűen ott hagyta nekünk az asztalon, illetve felhívta a figyelmünket, hogy a mosogatóval nem stimmel valami, mert amióta használta, azóta folyik a bútor alól a víz, úgyhogy azt majd tunkolgassuk, és ezzel elment. A másik kettő békésen olvasgatott a csordogáló víz mellett, elmondták, hogy a pasijaik valahol az úton gyalogolnak, ők esőben nem mennek sehova, úgyhogy kicsit később busszal elmennek Laredoba szobát foglalni az albergueben, és ott bevárják a fiúkat. 30 perc múlva egyedül is voltunk. Ez az albergue viszonylag új, kellemes állapotban volt, leszámítva a vizet a konyhabútor alatt, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy bár szégyen a 10 km, mégis maradunk, mert tele az összes bugyrunk az ázással-fázással és találtunk két kis fűtőtestet is, azzal kicsit be tudtuk fűteni a hálót, és a ruhákat is lehetett szárítani. Elsőként a mosogatót vizsgáltuk meg, a szifon volt szétcsúszva, kb. 3 perc munka volt rendesen összerakni, utána még kitakarítottam valakinek a paradicsomszószát a konyhaszekrényből, mert nem zavarta, hogy amit elmosogat, az mind a szekrénybe folyik be a lefolyó helyett. Közben megérkezett a hospitalero, egy nagyon laza fekete srác, közölte, hogy azt csinálunk amit akarunk, a mosogató miatt ne izgassuk magunkat, mert az mindig szétesik, csak az ő szobájába ne menjünk be. Meséltük, hogy a mosogató megoldva, nem fog többet folyni, azt mondta köszi, majd fizettünk 5 eurót fejenként, kaptunk pecsétet, aztán elmentünk a helyi bárban lévő kis közértbe. 5-6 euróból remek konzerveket, joghurtot, rizst és tejet vettünk, amit az elég jól felszerelt, és immár üzemszerűen működő konyhában megmelegítettünk, illetve én készítettem egy hadseregnek való mennyiségű tejberizst, valahogy így sikerült. Mivel ez így túl szép lett volna, társamnak még eladtak egy apró kis eperlekvárt 6 euróért, ami otthon kb. 300 Ft lett volna. Ezen a szálláson nagyon sok jó caminos könyv és térkép volt, így azokat áttanulmányoztuk, majd a ruhákat és cipőket gondosan elhelyeztük a magunkkal vitt szárítókötélen a fűtőtestek előtt, és nyugovóra tértünk magánszállásunkon.

 


Április 11. Islares-Santona 33 km, 720 m szintemelkedés

7 órakor keltünk, elfogyasztottuk bőséges gyümölcsrizsből álló reggelinket, a tekintélyes mennyiségű és súlyú maradékot pedig egy műanyag dobozban magunkkal vittük, kb. 2 kg-val növelve csomagunk súlyát. Felszámoltuk a szárítókötél dzsungelt, összepakoltunk és 8.30 körül útra keltünk. Castro-Urdialesel új területre érkeztünk, Baszkföldet elhagyva Kantábriába. Esett, ahogy szokott, de a szél kicsit csendesebb volt, mint előző nap, a poncsó azért így is lobogott rajtunk rendesen. Kezdetben a tenger parti magaslaton, később a parttól eltávolodva vezetett az út ezen a napon főleg esőben. Apró tanyákon áthaladva ma is lehetőségünk volt rendesen összesározni és trágyával bekenni magunkat. Az egyik kis faluba leereszkedve egy meredek lejtőn egy traktor jött velünk szembe tempósan felfelé, ami mellett egy nagyobb kutya futott nagyon furcsán srégen. Amikor mellénk értek, akkor láttuk, hogy a szép németjuhász egy 2 méteres láncon volt a traktorhoz kötve, és azért futott olyan furcsán, mert a farát próbálta a 1,5 méteres hátsó keréktől távol tartani, hogy az ne darálja őt be, miközben a nyakánál fogva úgy húzta a traktor, hogy a füleit majdnem letépte. Nekem már amúgy is nagyon a bögyömben voltak Irún óta a falusiak, mert 1-2-3 méteres láncon tartott kutyák százai mellett mentünk el 10 nap alatt, állatkínzásért csak idáig közel 100 év letöltendőt lehetett volna kiosztani a magyar törvények szerint, de szerintem az itteniek szerint is, csak senki nem foglalkozik vele. Volt ház, ahol 6 kutya volt a kert különböző pontjaira kötve. Az itteniek mintha nem is vennék élőlény számba a kutyákat, hanem csak mint valami bioriasztót használják őket. Kerítések csak ritkán vannak, ennél is, és egy riasztó rendszer kiépítésénél és működtetésénél is olcsóbb egy kutyát szerezni, és naponta némi ételmaradékot elé lökni a láncon. A kutyák egy része teljesen lakatlan tanyákhoz van kikötve, ahol embert akkor látnak, ha zarándokok járnak arra, ilyenkor vagy őrjöngenek, vagy félelmükben olyan messzire próbálnak elbújni, amennyire csak a lánc engedi őket, sokukon látszik, hogy jó párszor verik is őket. Alig játszottam le a filmet a fejemben, hogy a parasztot kiszedem a traktorból és a kutya helyére kötöm a láncra, aztán a fiával tempósan meghúzattatom az iramot, had fusson az öreg felfelé az úton a hátsó traktorkerék elől menekülve, miközben a zsíros tokáját és fülét húzza, tépi a nyakörv, mikor a faluba beérve egy nyitott fészerben egy széplelkű művészt láttam farigcsálni széles vigyorral a képén, miközben mellette egy gyönyörű békés németjuhász volt a kőfalhoz szegezve egy méternyi láncon, szerencsétlen alig bírt lefeküdni, olyan rövid volt a lánc. Nálam a kantábriaiak eljátszották minden becsületüket rögtön az első napon, nem is akartam megállni egy ilyen helyen, de társam ragaszkodott a kávézós szünethez. Fogyasztottunk a rizsből, ami jól esett a hideg esős időben, és cipelni is kevesebbet kellett, aztán indultunk tovább. Kantábria láthatóan szegényebb vidék, mint Baszkföld, a házak romosabbak, több az omladozó, magára hagyott ház, a települések és a kertek sem olyan rendezettek, mint a baszkoknál, és sokkal több a kutya, aminek nagy része gonoszul rövid láncon éli az életét. Egyre kevesebb a birka, és sokkal több a ló, én meg azon gondolkoztam egész nap, hogy mire kell nekik ennyi ló, mert hogy nem igásállatnak, az biztos, mert az alkatuk sem volt olyan, és mert mindenhol ott voltak a gépek. Így érkeztünk meg egy újabb völgybe ereszkedve Laredoba. Itt egy kicsit szünetelt az eső, nézelődtünk egy keveset kora délután az eléggé néptelen, zárt boltokkal tarkított utcákon. Laredo fontos kikötőváros volt a középkorban, ki is nőtte már akkor a városfalait. Manapság nyáron nyüzsgő tengerparti üdülőváros, ami áprilisban a kora tavaszi ásítva ébredező Siófok hangulatát idézi. A városból elindultunk a jó 4 km hosszú, széles parti sétánnyal ellátott homokos strand mentén El Puntalba, vagyis a kikötőbe, hogy hajóra szállva átjussunk a tengeröböl túlsó felén lévő Santonaba. Kellemetlen meglepetés fogad azonban 17 órakor, az utolsó hajó 14.30-kor elment. Már csak gyalog, vagy busszal juthattunk körbe az öböl túloldalára. Ehhez először vissza kellett buszozni Laredo központjába, és onnan indult egy másik busz Santonaba. Ez a kitérő még busszal is igen hosszú volt, 19 óra után értünk Santona belvárosába. A buszsofőr nagyon kedvesen elmagyarázta hogyan jutunk el a kikötőben lévő youth hostel-alberguehez a leggyorsabban, meglepő módon beszélt angolul, amitől már kezdtünk elszokni. Közben letudtuk a városnézés egy részét is, nem mondhatni, hogy Santona egy dekoratív hely lenne. A szállás a szokásos 5 euró/fő. A hely forgalmas, hiszen konditerem, evezős klub és ismeretterjesztő központ is egyben, nagy volt a nyüzsgés és a hangzavar késő estig, bőven 22 óra után is. Épp csak leraktuk csomagjainkat igencsak szagos francia szobatársaink holmija mellé, és elindultunk vacsora után nézni az újra rákezdő esőben. Furcsa meglepetés volt, hogy a halszagtól bűzlő városban, ahol minden a halászatról szól, csak nagyon nehezen találtunk egy halat is kínáló éttermet. Menü nincs, angolul senki nem beszél, az étlapból egyedül a pulpot, vagyis a polipot értettük. Társam evett is egy előételnyi adagot, én inkább maradtam a belvárosban egy klasszikus plato combinadonál, vagyis sült hús, sült krumpli, tükörtojás, pár darab sültpaprikával. Ezek a tálak 7-9 euró között vannak, és komolyan jól lehet velük lakni, sokszor még másnapi uzsonnára is szokott belőle maradni. Wifin megnéztük az e-mailjeinket, aztán már futnunk is kellett a szállásra, hogy a 22 órai lámpaoltásra visszaérjünk a kikötő távoli pontjára. Visszafelé a sötétben nem éreztem magam túl jól a szegényes házak és fura külsejű figurák között, pedig valószínűleg semmi okom nem volt rá.

 


Április 12. Santona-Santander 36 km, 472 m szintemelkedés


Szokás szerint 7-kor keltünk, francia szobatársaink akkor még a másik oldalukra fordultak, így kiosontunk az illatos szobából és a hostel közös helyiségében reggeliztünk meg, és pakoltunk össze induláshoz. Közben a fejünk fölött az üvegtetőn már dobolt az eső, így erre felkészülve indultunk útnak. Míg tettünk-vettünk szobatársaink is elkészültek és esőkabát nélkül mikro hátizsákkal indultak útnak valószínűleg a buszmegállóba ezzel a szereléssel, minden esetre sosem láttuk őket többet. Mi nyakunkba vettük a várost, miközben az eső mellé egyre komolyabb szél is társult, ami ahogy haladtunk egyre keményebben esett. Összehúzott szemekkel, állig behúzott cipzárakkal meneteltünk, miközben mindenünkről folyt a víz. Santonat elhagyva egy nagyon szép út lett volna a tenger felől egy hegyi ösvényen, ami annyira sáros volt, hogy fájó szívvel a főútra kellett cserélnünk nem először és nem is utoljára. Sajnos az aszfalton való gyaloglás mind az ízületeknek, mind a léleknek nagy kínlódás, az északi út amúgy is bő 60%-ban aszfaltból állt a hivatalos jelzést követve, ami a járhatatlan mocsarak kerülése miatt még rosszabb arányt hozott számunkra. Mivel esemény nem túl sok volt ezen a napon eddig, ráértem azon morfondírozni, hogy mennyire próbálják ki a különböző cégek a saját szuper termékeiket a laboratóriumokon kívül a való életben, pl. a Gore-tex, mielőtt kijelenti, hogy "guaranteed to keep you dry", vagyis garantáltan szárazon tart. Csak azért, mert az én lábam csak húsvét hétfőn volt száraz, amikor hét ágra sütött a nap, a többin viszont mindig különböző mértékben nedves. Ha az út mentén mentünk az ömlő esőben, akkor azért pár órát működött, de amint egy sáros-vizes ösvényre léptünk az ígéret 30 percen belül igen túlzottnak tűnt. Úgyhogy én kívánom a cég fejlesztőinek, hogy ne egy hónapot, csak egy hetet töltsenek el az Észak-Spanyol tengerparti ösvényeken ömlő esőben és hígfolyós tehéntrágyában, majd esténként fűtetlen szállásokon 0 fokhoz közeli hőmérsékleten, és bújjanak bele minden reggel az előző nap megáztatott, saját fejlesztésű cipőjükbe. Ha elégedettek az élménnyel, térjenek haza büszkén, de ha azt tapasztalják, amit mi is több tucat sorstársunkkal együtt cipőmárkától függetlenül, akkor lapos kúszásban húzzanak haza, és csinálják meg a nem csak az elméleti számítások alapján vízálló anyagot. Van azonban a vízálló cipőknek két nem sokat reklámozott tulajdonsága: ha valami csoda folytán mégis vizesek lesznek belülről, akkor az életben nem akarnak kiszáradni, tehát a vízmegkötő képességük figyelemre méltó, illetve az egyszer beázó ilyen cipő elviselhetetlen bűzt áraszt a jövőben, ami ellen nem olcsó szagtalanító spraykel kell küzdeni. No de azért volt számomra pozitív élmény is, nevezetesen a poncsó. Amikor azt tanácsolták, hogy vegyek egyet erre az útra, akkor ezt nagyon rangon alulinak tartottam, én az outdoor ember, a hiper-szuper fejlesztésű kabátjaimmal és nadrágjaimmal. De hogy béke legyen vettem egyet. A nagy örömhöz nagyon fontos hozzátenni, hogy sok keresgélés után a Lafuma cégtől sikerült egy elől végig cipzáras modellt beszerezni, minden más bebújós típus inkább szívás mint áldás, és persze alap, hogy legyen hátizsák puttonya is a poncsónak. További izgalmas részletek és tapasztalatok a felszerelésről itt!
Jó 20 km-t küzdöttünk esőben, mire végre elállt Güemestől nem messze. Néha kikandikáló napsütésben, néha kis záporok kíséretében értünk be Somoba, ahol hajóra szállva akartunk átjutni az öböl túloldalán lévő aznapi végállomásunkra Santanderbe. A hajó, ahogy már megszoktuk, pont az orrunk előtt ment el, így volt egy óránk Somoban. A kisvárosban pár étterem, egy kis közért, egy surf iskola és egy giccses kőbékákat és kő szamarakat árusító bolton kívül csak lakóházak vannak, meg egy szép strand.  A meleg napsütést boldogan kihasználva letelepedtünk a kikötő meleg kövére, és kiteregettük délelőtt megázott kamásniainkat, kabátjainkat, poncsóinkat és pulóvereinket is. Én elindultam felfedezni a várost, és valami ebédet pótló harapnivalót szerezni, de visszafelé már futnom kellett, mert komoly zápor csapott le, újra jól eláztatva mindenünket még mielőtt eresz alá menekíthettük volna a jól szétpakolt motyókat. A nasit, így sokadmagunkkal, az eső elől egy kis váróba húzódó emberek társaságában egy padon szorongva kellett elkölteni. De épp hogy befejeztük, jött is már a személyszállító hajó, a nap újra sütött, és így kb. 20 perces, nagyon látványos hajóutunk volt Pedrena érintésével Santander belvárosába 2,5 euróért fejenként. A várost a romaiak alapították, majd a középkorban is kulcsfontosságú kikötő, ahonnan olíva olajat, gyapjút, bort és halat exportáltak. A középkori város a dombra épült a vár és a kolostor köré. Ma komoly nagyváros és banki központ egy 14. században alapított katedrálissal.  Az albergue 5-6 perc séta a kikötőtől, egy kis utcában van egy lakóház emeletén, csak egy apró tábla jelezte, így el is mentünk mellette, a járókelők szóltak, hogy túlmentünk. Viszonylag nagy albergue meglepően kevés, 1 férfi és 1 női wc-vel és három zuhannyal, így érdemes a fürdéssel kezdeni érkezéskor. Van egy felszerelt konyha, valamint mosó-és szárítógép is. Lepakolás után elindultunk nézelődni a városba, valamint vacsorázni. Eddig mindenhol volt wifi a bárokban, a legkisebb helyen is, így akár egy okos telefonról is jól lehet kapcsolatot tartani az otthoniakkal, vagy akár dolgozni is, ahogy mi is tettük. Siettünk vissza a szállásra, nehogy kizárjanak 22 órakor. Valamiért nyitva maradtak az ablakok éjszakára, amikor is csak 1-2 fok volt, így én a hálózsákra terített pokróc alatt is fáztam éjjel.

 


Április 13. Santander-Santillana del Mar 37 km, 746 m szintemelkedés


Santanderben szokatlanul sokan voltunk a szálláson, voltak, akik itt csatlakoztak csak az úthoz. Többen a nagy sötétségben már 7 órakor útnak indultak. Mi a szokásos nyugodt készülődést folytattuk, ahogy szoktuk, csak reggelizni nem tudtunk, mert előző este már lemaradtunk a boltról, pedig lett volna egész jó konyhája az alberguenek. Reggel akartunk vásárolni, de az sem jött össze, a bolt csak 10-kor nyitott, mi pedig már 9-kor elmentünk. Kénytelenek voltunk hát egy bárban reggelizni, ahogy ezt a legtöbben teszik is, nem bajlódnak vásárlással, vagy főzéssel, csak bárokban esznek mindig. Hideg volt és elég rendesen esett az eső, ahogy elhagytuk Santandert. Nagy városoknál sem a be-, sem a kigyaloglás nem túl kellemes, így volt ez most is. Hosszan mentünk a külvárosok, telepek, üzemek mellett. Aztán megint hosszan elhagyott, félkész, vagy üresen álló szellemvárosként ácsorgó lakóparkok mellett, persze ez mind aszfalton, közben kitartóan esett az eső. Boo városa előtt nem sokkal láttunk egy nagy élelmiszer boltot, de 40 perc kitérő lett volna csak odajutni és vissza a bonyolult autós csomóponton keresztül, ami nem gyalogosok számára készült. Így uzsonna nélkül mentünk tovább. Booban volt még egy választásunk, mert az utat a vasúti pálya zárta el, amin egy vasúti híd vezet keresztül, ahol a tiltás ellenére vagy átsétál az ember, vagy 9 km-es kerülőt tesz a gyalogos hídig, vagy felül a vonatra és megy egy 500 méter hosszú megállót Mogróig, és onnan folytatja az utat. Mi megvártuk a vonatot és 2 perc alatt átjutottunk a hídon. A vonat kb. 30 percenként járt napközben, próbálkoztunk az automatából jegyet venni, de spanyolul nem boldogultunk vele, a telefonos információ is csak spanyolul beszélt, így maradt a bliccelés. Állítólag ha jön is a kalauz, akkor sem kérnek semmit a zarándokoktól erre az egy megállóra, de nem jött. A vonaton régi ismerőssel találkoztunk, egy német sráccal, akit valószínűleg a vonatos lógásában buktattunk le, mert nagyon kényelmesen üldögélt maga mellé rakott zsákkal a vonaton, amikor mi felszálltunk, nem úgy nézett ki, mint aki a következő megállónál le akarna szállni, és hát nem is velünk szállt fel a megállóban. Mogróban szerencsére más idő várt az immár 3 fős csapatunkra, elállt az eső, és egész kellemes gyalogló idő lett helyenként még napsütéssel, is ami egészen Santillanaig el is kísért minket. Ezután is aszfalton vitt az út dombos vidéken kis tanyák között, illetve nem sokkal Santillana előtt volt még egy kiábrándító alumínium üzem, és annak szaga, valamint csővezeték halmaza pár kilométeren, ami mellett vitt az út. Santillana del Mar viszont egy kis gyöngyszem, olyan, mint egy skanzen falu, de mégis lakják, illetve a házak nagy része bolt, vagy valamilyen turistákat kiszolgáló üzleti tevékenységre használt ingatlan, de ettől még a hely nagyon szép volt. 12. századi templomában éppen egy temetés volt, amikor megérkeztünk. Sétáltunk egyet a középkort idéző szűk, nagy kövekkel kirakott utcákon. Akkoriban a város a környék központja volt Asturias de Santillana néven (ma Kantábriához tartozik). A város még egy dologról híres, itt van mellette a világhírű Altamira barlang az ősember rajzokkal. A barlang látogatható, de a barlangrajzokat eredetiben nem lehet már megnézni, az el van zárva, mert a sok fénytől rohamosan romlott az állaga, így ma csak egy másolatot lehet megnézni a barlang egy hasonló termében. Az albergue a városka közepén, egy múzeum kertjében van, kicsi, de tiszta, viszont a konyha egy mikróból állt csak. Fejenként 6 euró volt az éjszaka. A szállás elfoglalása után alaposabban körbesétáltuk a városka macskaköves utcáit, megnézegettük az igen drága boltokat, illetve vásároltunk valamennyit az apró közértben másnapra, de igen borsos árak voltak, tehát itt nem jó nagy bevásárlást csapni. Egy házi készítésű sajtokat és helyi sajttortát árusító bolt előtt egy nagyon helyes idősebb kutya üldögélt és várta türelmesen a boltból kijövőket, akiket aztán hosszan elkísért árvaházi nézéssel, hogy adjanak neki egy kis sajttortát, úgy látszik ez volt a gyengéje, mert amúgy nyakörve volt és elég jó húsban is volt. Nem mindig, de kapott is csemegét, aztán biztosan hazament, mert mire a vacsorából hazatértünk és a bolt bezárt, már nem volt sehol. Mivel itt a közért és a konyha is igen szerény volt, ezért elmentünk vacsorázni.  Erre általában 20 óráig kellett várni mindenhol, mert akkor nyitnak a konyhák vacsorához, addig csak szendvicsek, sütemények kaphatók általában. A szálláson újabb 2 német férfivel találkoztunk, akikkel rendszeresen találkoztunk a szállásokon esténként, így négyen együtt mentünk a szokásosnál elegánsabb bárba, a 12 eurós menühöz, ahol a fiúk a szokásos vörös bor helyett ezúttal inkább cidert, vagyis habzó almabort választottak, ami a falból kinyúló kígyó szájából folyt alá bőven a fejünk fölül a pohárba. Ennek ez a módja errefelé, vagyis legalább 1,5 méterről kell beleönteni a pohárba a nedűt habosan fröcskölve, ami nem is olyan könnyű feladat kézzel, emiatt van is veszteség rendesen a kifröccsenő és mellé folyó adagok formájában. A vacsora is nagyon bőséges volt, én már az első fogással jól laktam, ami egy tintahal tintájában főtt paella volt, így a második fogás sült csirke a szokásos kis csomag formájában velem jött másnapi uzsonnának. Itt mesélte az egyik férfi, hogy ő átgyalogolt a vasúti hídon, és gond nélkül elfért volna akkor is, ha jött volna a vonat. Minden esetre az átjárás tilos. Szürkületben és már esőben sétáltunk vissza a szállásra, ahol egy gyors zuhany és kis mosás következett, ruháinkat a radiátorokra teregettük remélve, hogy nem zárják el éjjel a fűtést. Az ismerős német srác egy spanyol fiúval és egy horvát lánnyal együtt késő estig iszogattak valahol, csak éjfél körül értek vissza a szállásra, ezt csak azért tudom, mert én meg a blogot pötyögtem a gépbe, amíg a többiek már szuszogtak és horkoltak.

 

Április 14. Santillana del Mar-Comillas 24 km, 516 m szintemelkedés


Már este elkezdett esni és egész éjjel esett, így erre ébredtünk 7 órakor. Mindenki elég gyorsan útnak indult, csak a lumpoló fiatalok keltek nehezen, viszont gyorsan útnak indultak, így ismét nyugodtan reggelizhettünk egyedül. Az eső zuhogott, semmi nem csalogatott minket a gyors indulásra, ráadásul az aznapi táv sem volt hosszú, nem volt miért sietni. Eső felszerelésben indultunk útnak, a város szélén találkoztunk egy új fiatal német sráccal, aki éppen egy finn lánynak hagyott egy oszlopon üzenetet, mert pár nappal korábban elvesztették egymást, és azóta sem találkoztak össze. Dimbes-dombos vidéken, de végig aszfalton haladtunk az egyre jobban szakadó esőben, amihez aztán jó kis szél is érkezett, nem volt túl kellemes. Út közben egy nagyobb nyugdíjas bringás csapattal is találkoztunk, vizet prüszkölve, nylon zacskóba csomagolt motyóval és cipőben várták be egymást egy elágazóban, ahol aggódva tudakoltam aznapi úti céljukat, nehogy bedöngessenek előttünk a szálláshelyre, és mi meg hoppon maradjunk, mint Castroban. De tovább mentek kicsit mint mi, így nem volt vész. Kora délutánig ebben a vacak időben kissé apátiába süllyedve, megadva magunkat a sorsunknak, hogy minden nap bőrig kell áznunk, haladtunk kora délutánig. Cóbreces és La Iglesia nagyon szép városkái zökkentettek ki minket ebből az állapotból, de a szépségek ellenére sem készült egész nap egy kép sem, annyira esett. 17 óra előtt értünk Comillasba, ami szintén egy nagyon kellemes városka, ha nem zuhog az eső. A 15. században itt kórház működött a zarándokok számára. Kicsi, de nagyon helyes albergue volt itt 5 euróért. A többiek a galérián található ágyakat foglalták el, mi inkább az egyetlen kis szobába vonultunk külön. Egész szépen összejött a napok óta egymást kerülgető csapat: itt voltak a német férfiak, meg a vonatozós fiatal srác, a spanyol fiú a horvát lánnyal és megismertük azt a finn lányt is, akit Simon oly elkeseredetten keresett Comillasban. A konyha itt is egy mikróból állt egy mosogatóval, de voltak tányérok és evőeszközök, illetve ez a helyiség szolgált recepcióként, étkezőként is, és ez volt az egyetlen fűtött hely, szóval mindenki ide zsúfolódott be kora estére. Volt továbbá centrifuga és szárítógép is, ami nagy áldás, így szinte minden holminkat kimostuk, aztán kicentrifugáltuk abban a centrifugában, amilyen még nagymamának volt 30 évvel ezelőtt, majd mindent beraktunk a szárítóba, miután kivártuk sorunkat, mert mindenki mindenét szárította mosás nélkül is, hiszen az egész napos zuhogó esőben bőrig áztak a legdrágább kabátokban és Gore-Texes nadrágokban is. Szóval nagy össznépi szárítás zajlott, majd utána mindenki vacsora után nézett. Mi is bevásároltunk egy kis közértben és a szálláson vacsoráztunk. Nekem már nagyon elegem volt a minden napi húsevésből, és itt találtam magamnak egy csicseriborsós-zöldséges glutén mentes konzervet, naisnak pedig jó sok narancsot ettünk. Közben érkezett egy lengyel bringás srác egy nagyon helyes kutyával. A kutya a szobába nem jöhetett be, de a kis belső udvarban alhatott, nagyon jól viselkedett. A fiatalok elmentek valami fiestára késő este, mi pedig eltettük magunkat másnapra. Én még este kimentem a fürdőbe és akkor láttam, hogy a „szegény” kizárt ázott kutya boldogan fekszik a fűtött étkező-konyha-recepció helyiségben a kanapén gazdájával együtt. Nem voltak hülyék, megvárták míg mindenki eltakarodik és aztán rávetették magukat az ágyra a melegben. Reggel persze úgy találtuk a kutyát a kis udvarban, ahogy lennie kellett ártatlan nézéssel, mint aki egész éjjel ott fagyoskodott kint.


 


Április 15. Comillas-Colombres 30 km, 732 m szintemelkedés


A 7 órai kelés után a reggeli feladat egy kiló narancs elpusztítása volt, mert sikerült előző nap jól bevásárolni, cipelni viszont egyikünknek sem volt kedve. Így hát ez a reggeli nagy része, hozzá joghurt, sajt, puffasztott rizsszelet, alias pufi. A pufi amúgy az egyik oka a nagy hátizsáknak. Súlya alig van, de térfogatra tekintélyes, hasonlóan a Crocs papucshoz, ami szintén velem utazott a zsákban. Ma is sikerült utolsóként útnak indulni hajnali 10 órakor, de alig mentünk pár utcát kiderült, hogy az egyik botot ott hagytuk a szálláson. Ez 40 perces tortúrát jelentett, mert az ajtót mi csaptuk be magunk mögött, és mire jött valaki egy kulccsal, az 40 perc volt. Közben zuhogott az eső, ahogy szokott. Aztán mégiscsak sikerült elszakadni Comillastól, és indultunk San Vicente de la Barquera felé. Az eső lassan alább hagyott, aztán elállt, kisütött a nap, majd beborult, kicsit esett, aztán megint elállt. Ez ment egészen Barqueraig a tengerparttal párhuzamosan haladó úton. A városon gyorsan keresztülmentünk, egy darabig gondolkoztunk rajta, hogy megállunk enni, de aztán tovább mentünk. Alig hagytuk el dombra felmászva a várost, az eső elkezdett esni, majd egyre jobban zuhogott és a dombtetőn még szél is jött hozzá. A következő 8 km-t így tettük meg ömlő esőben dombra fel, le, fel, le… Végre jött egy akkorka település, hogy volt benne egy bár is, ahol meg tudtunk állni enni és pihenni és kicsit elmenekülni az eső elől. Alig ültünk le az asztalhoz és vettük elő a dobozkáinkat, olyan szakadó jégeső csapott le, hogy a bárban mindenki az ablakhoz rohant bámészkodni, itt készült az egész út egyetlen zuhogó esős képe, mert bentről tudtunk fényképezni. Amúgy a képek alapján úgy tűnhet, hogy csak nyafogunk, közben pedig csupa napsütés volt, mert képek csak ilyen időben készültek. A valóságban azonban 26 napot talpaltunk olyan zuhogó esőben, mint ami ezen a képen is volt. Eszegettünk, és reméltük, hogy az eső kicsit alább hagy mielőtt újra indulnunk kell, de nem tette, így behúzott nyakkal újra nekiindultunk az ázásnak. Az eső kicsivel Colombres előtt állt el. A városba megérkezve újabb területre érkeztünk, Asztúriába. Késő délután 7-8 fokot mutattak a hőmérők az utcán, mi a 8 fokos oldalon mentünk, biztos az lehetett valamikor a napos oldal, azért volt melegebb. Colombresből még fel kellett mászni egy kikövezett úton egy domb tetejére, ott volt egy magán albergue, az El Cantu, ott 12 euró lett volna fejenként a szállás, de fűtés nem volt, csak valamilyen konyha, amit nem láttunk, akik ott szálltak meg, a ruháikat a függő folyosóra teregették, szóval úgy döntöttünk, hogy kicsit még körülnézünk más megoldás után. Valamilyen 3 eurós lehetőséget írt az angol könyvünk. Egy jó 10 perc sétával meg is találtuk a sportcsarnokot, amit emlegetett az iromány, és amit párszor körbe is jártunk, hogy találjunk valakit, aki segít, de semmi. Egyszer csak valaki dörömbölt az üvegfalon, és egy hontalan külsejű ember betessékelt minket a sportcsarnokba. Érdeklődtünk az albergue iránt, mire közölte, hogy ez az albergue. Nem igazán értettük, de megmutatta a galérián a konditermet, hogy ott lehet aludni. Szétnyitható tábori ágyak álltak a sarokban, azokat lehetett használni. A sportolóknak volt wc, zuhany, az is rendelkezésre állt. Kicsit ledöbbentünk, de végül ott maradtunk, annyira irreális volt az egész. A hontalan külsejű és szagú, saját állítása szerint portugál zarándok minden társunkat elriasztotta már korábban a helytől, a német férfiak a drága szállásra menekültek, de a bulizós, fiatal, vagány horvát, spanyol, német különítmény is inkább visszagyalogolt 6 km-t az előző alberguebe, amikor meglátták a portugált. Igazából csak a szagával volt gond, amúgy nagyon kedves és segítőkész fickó volt. Spanyol-francia keverék nyelven elmondta, hogy egy közeli bárban kell bejelentkezni és fizetni a szállásért, valamint ott nagyon jó vacsorát is kaphatunk. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen minket, így minden motyónkkal elmentünk oda. 18 óra elmúlt már, szokás szerint vacsora csak 20 órától volt, így letelepedtünk megnézni e-mailjeinket és írni kicsit a blogot. A legnagyobb meglepetésünkre még wifi is volt, így nem a gyorsan fogyó előfizetésünket kellett használni. 20 órakor jött a tulaj, hogy mi a választék, amiből szinte semmit sem értettünk, de előkaptuk mini spanyol úti szótárunkat és az étterem fejezetnél kinyitva a kezébe nyomtuk, hogy itt nézelődjön, és bökjön arra, amit mondani akar. Jó pár percig olvasgatott magában nagyokat rötyögve, aztán fejét ingatva becsukta a szótárt. Mondtuk neki a lisztmentes igényt, mire szépen tagolva, mintha szellemi fogyatékosok lennénk, elmondta mi a választék, nem foglalkozva azzal, hogy értjük-e, de mindezt végtelen türelemmel és nagyon kedélyesen. Végül a feleség oldotta meg a problémát egy óriási tál sóletet hozva ki nekem, hogy ez tipikus helyi étel és nincs benne liszt, ez van. Hát én híres vagyok arról, hogy nem eszem babot születésem óta, de ha nem akartam éhen halni kénytelen voltam megpróbálni. Nekiláttunk az evésnek, illatos barátunkat udvariasan elutasítottuk, mikor velünk akart enni, így pár asztallal odébb ült le. Kaptunk egy nagy tál hallevest, meg egy nagy tál sóletet. Szépen teleettük magunkat, és vártuk a desszertet, amikor egy óriási tálon 6 szelet sült csirkemell és sült krumpli érkezett. Óriási szemekkel bámultunk, és illendőségből egy-egy szelet húst legyűrtünk, majd a többit elcsomagoltuk, mert képtelenség volt megenni. Utána még nagyon finom sajtkrémes desszertet kaptunk karamell öntettel, alig bírtunk felállni, mindezt 9 euróért fejenként, amiben az ásványvíz és egy üveg bor is benne  volt. Visszatérve a konditerembe megágyaztunk, és némi kutatás után egy hősugárzót is találtunk, amit az ágyak lábához helyeztünk cipőszárításhoz, mert egy csarnok kifűtésére kár volt gondolni. A brutál szagú barátunk áradozott a forró zuhanyról, amit nem igazán tudtunk elképzelni, hogy honnan tudhatott, minden esetre tényleg jó volt. Értékeinket magunk köré gyűjtve, reménykedve, hogy cipőnk reggel is meglesz tértünk nyugovóra.


 


Április 16. Colombres-Celorio 28 km,  542 m szintemelekedés


Egész éjjel esett, többször arra ébredtünk, hogy a megerősödő eső irgalmatlan dobolással támadt a csarnok fémlemez tetejének, amitől alig lehetett újra elaludni. Reggel mindenünk megvolt, portugál barátunk a konditerem másik végében csomagolt és készült indulni, mivel éppen nem esett az eső. Mi is összepakoltunk, és betértünk reggelire abba a bárba, ahol vacsoráztunk, megettük a finom tojásrántottánkat, leadtuk a csarnok kulcsát, és útnak indultunk. Közben újra eleredt az eső, úgyhogy a poncsót a zsákra kanyarítva jöhetett az új nap. A parthoz közel, majd onnan kicsit eltávolodva haladtunk kisebb városkákon át, lassan elállt az eső, csak a borús idő maradt. Néha eleredt, aztán elállt, így haladtunk előre, míg egyszer csak egy nagy útépítés miatt nagy tábla tudatta, hogy elterelik a Caminot és ideiglenesen az egyik GR (európai túraút hálózat) útra terelik. Nap végén tudtuk meg, hogy milyen jó dolog is volt ez, mert természetileg nagyon szép útvonalon haladtunk, alig voltak települések és alig volt aszfalt, amit az eredeti Caminoról nem igazán lehet elmondani. Egy széles, szinte sármentes gyalogösvényen mentünk a tengerparttal párhuzamosan legelők között. Egy helyen az út kivezetett a tengerparti sziklákhoz, ahol nagyon érdekes természeti jelenséget lehetett megnézni, olyan volt, mintha gejzírek lettek volna. Valójában a tenger hullámai évezredek alatt kivájták a sziklákat, és az oda nagy erővel becsapódó hullámok vize a kőzet repedésein keresztül hideg vízpáraként tört a felszínre, mintha egy cet fújt volna egyet a feje tetején lévő lyukon. A vízpára spricnik a hullámok ritmusában jöttek. Alaposan megszemléltük a jelenséget, és mivel közben kisütött a nap, az erős tengerparti szél ellenére is kellemesen le tudtunk ülni uzsonnázni a szuszogó sziklák tövébe. Nagyon jól esett az előző vacsoráról elpakolt sült hús krumplival, amit sajttal egészítettünk ki. Aztán tovább indultunk Llanes felé a nagyon kellemes túraösvényen. Az idő úgy megjavult, hogy meg kellett állnunk vetkőzni kicsit, majd a GR út magasan a tenger fölé vezetett minket egy golf pálya mellé, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre és Llanesre egyaránt a napsütésben, amitől már egészen kezdtünk elszokni. Llanesben lett volna albergue, de többet akartunk menni, mint 20 km. Végül még 8 km-t mentünk Celorioig, ahol egy olcsó panziót írt könyvünk. A következő albergueig még 13 km lett volna az út, ahova így már igen későn értünk volna. Maradtunk tehát Celorioban a Chiki panzióban, amit nem ajánlunk különösebben, mert 15 euróért fejenként egy dohos, nedves, hideg földszinti szobát kaptunk nem túl meggyőző tisztasággal és langyon vízzel. Kérésünkre a tulaj hozott egy olajkályhát, ami aztán olajbűzével elűzte a dohos, nedves szagot. De hát ez volt, így kipakoltunk és kihasználva a szokatlan napsütéses délutánt kicsit sétáltunk a parti városban, bevásároltunk a felirat szerinti autószervizben, vagyis a kis önkiszolgáló közértben, és befaltunk néhány joghurtot, hogy kibírjuk 20.30-ig, amikor is a konyhák vacsorához nyitottak arrafelé. Addig kimostunk pár holmit, amiket a szobában kifeszített szárító kötelünkre teregettünk a kályha fölé, remélve, hogy semmi gond nem lesz, majd elmentünk vacsorázni. A város főút felőli végén van egy szálloda, ott nagyon kellemes és bőséges vacsorát kaptunk salátával, hallevessel, sülthallal és karamellás sajtkrémmel, sőt még kis helyi sajttállal is fejenként 10 euróért. Alig bírtuk miindezt megenni. Természetesen volt wifi, közben kicsit dolgoztunk is, majd 22 óra körül nyugovóra tértünk büdi szobánkban.

 

Április 17. Celorio-Leces 30 km, 613m szintemelkedés


Ma sem kapkodtuk el az indulást, 9.30-kor eredtünk útnak a borús időben. Poncsó fel és le tizenvalahányszor, ahogy elered az eső, majd eláll. Így haladtunk jó 10 km-t aszfalton kisebb települések között. Aztán engem elkapott a harctéri idegesség, az idő szar volt, az út semmi különös, így nekiindultam erősebb tempóban. Mindössze egy francia zarándok csapattal találkoztam egész nap, azok mellett eldöngettem, csak mentem és mentem. Közben zuhogni kezdett az eső, egyre jobban esett, és hozzá egyre gorombább szél is kerekedett. Az út elhagyta a településeket és bevette magát az erdőbe, aminek örültem, végre nem aszfalt. Aztán az erdőből kibukkanva át kellett vergődni egy tiszta láposra dagasztott legelőn a hígtrágyában, tehenek unott rágó tekintetétől kísérve, amitől még jobb kedvre derültem az esőben. Az út onnan néptelen legelők között vezetett órákon keresztül, nemhogy ember, de sem ház, de még egy állat sem volt látható sehol. Az eső ömlött, amit erős szembeszél csapott az arcomba, csorgott a víz az ereszként szolgáló fejpánt sildjéről, le a poncsón, végig a kamáslikon rá a cipőmre. A vizes kezemet vörösre fújta a szél az 5 fokban, ahogy rendületlenül döngettem előre a botjaimmal a keskeny, derékig érő kőfalakkal szegélyezett úton. Helyenként olyan sár volt a szűk úton, hogy csak a kőfalakon átmászva a legelőn lehetett kerülni, de csak mentem és mentem. Ahogy haladtunk bele a délutánba úgy lettem egyre éhesebb, egy wc is jó lett volna, de csak legelők, zuhogó eső és kemény szél. Ott volt a kaja a zsákomban, de még egy fészer eresze sem volt, ahova behúzódva elő lehetett volna venni bármit is. Így maradt az ivás az ivórendszer csövén keresztül, és az elhatározás, hogy ezen minél előbb túl kell lenni, úgyhogy gyerünk, haladás amilyen gyorsan csak lehet. Szűkre húzott szemmel a széllel szemben mentem rendületlenül, megállás nélkül egészen Ribadesellaig. ez azon napok egyike volt, amikor egyetlen darab kép sem készült. Ribadesellaban a kb. 40 perces előnyömet arra használtam fel, hogy a kikötő partján lévő viszonylag nagy El Arbol közértben bevásároltam kicsit. Kipótoltam kincstári pufi készletemet, vettem egy glutén mentes kekszet életmentő jelleggel és egy lencsekonzervet estére, mert Leceben könyvünk szerint semmilyen bolt, vagy bár sem volt. Még a közértben faltam kicsit a kekszből és csokiból szép kis tócsát hagyva magam után, ami közben a poncsómról folyt le. Itt találkoztunk össze társammal és folytattuk az utat tovább az 5 km-re lévő Lecesbe. Két féle úton lehetett menni, volt egy parti út, ami kicsit hosszabb, de a szuper idő és sár miatt maradtunk az aszfalton, ami sportos emelkedéssel vitt fel minket a dombon fekvő településre, ahol az albergue volt a templom mellett. A hospitalero hölgy az emeleten lakott, onnan jött le ajtót nyitni, elintéztük a papírmunkát és kifizettük a 4 eurót fejenként. A viszonylag nagy, 24 fős szállás 4 méteres belmagasságú, salétromos, nedves falú szobáival, hámló festékével és egyszerű fém emeletes ágyaival világháborús tábori kórház érzetét keltette bennem. Rajtunk kívül még egy idősebb spanyol férfi volt itt. Így nem kellett sorba állnunk a zuhanyzóhoz sem, főleg mert a 4-5 fokos hidegben össze volt nyitva a kerttel szellőztetés céljából, a házigazda hölgy pedig ide-oda rohangált, hogy a huzatos kertben az eresz alatt elhelyezett gáz bojlert begyújtsa, mert állandóan elaludt az őrláng a szélben. A fürdéssel tehát nem sokat bajlódtunk ezen az estén. Kértünk viszont pokrócot, mert a vékony hálózsákokkal kemény éjszaka ígérkezett volna. Nagy meglepetésünkre a pokróc mellé még egy kis olajradiátort is kaptunk. Ezen felbátorodva én még egy hajszárítót is kértem, amire a hölgy azt mondta, hogy nincs a szálláson, de nagyon szívesen kölcsönadja a sajátját, amit meg is tett. Két perc hajszárítás után a szerkezetet a ruhák szárítására használtuk, mert társam aznap poncsó nélkül esőkabátban jött a hátizsákon esővédő huzattal, aminek köszönhetően a zsákban minden elázott. Én 3 perc alatt szárazra fújtam a nadrágomat és technikai fölsőmet, utána a poncsó által megvédett zsákomból magamra vettem minden meleg holmimat, így álltam neki a másik zsák tartalmának kiszárításához. Szobatársunk érthetetlen optimizmussal nagymosást tartott, és ruháit a gáz bojler mellé az eresz alá teregette ki „száradni” az eső áztatta kertbe. Amikor a mi ruháink már jól álltak, akkor őt megsajnálva ajánlottuk fel neki, hogy kicsit gyorsítunk az ő ruháinak száradásán is, sőt az ágyakhoz tartozó létrákból szárítót készítve a radiátornál is adtunk neki egy kis helyet, amit félénken vett igénybe. A konyhát jelképező mikróban megmelegítettük a konzervet, kicsit e-mailezgettünk még, és viszonylag korán aludni mentünk a még mindig igen hűvös szobában, mert a 10 házból álló Leces település túl sok programot nem kínált, és a zuhogó esőben a rövid vacsora utáni séta gondolata sem volt hívogató.

 

Április 18. Leces-Sebrayo 30 km, 666m szintemelkedés


9 órakor indultunk, nagyon hideg volt és borús, felhős idő. Az úthoz csatlakozva találkoztunk több francia és spanyol csapattal, akik Ribadesellaban szálltak meg, és most reggel onnan másztak fel a dombra, ahonnan mi indultunk. Találkoztunk régi ismerőseinkkel is, a francia sráccal és argentin barátnőjével. Indulás után 20 perccel meg kellett állni és teljes esőfelszerelésbe öltözni, ugyanis elkezdett zuhogni, ami egész nap megint elkísért bennünket, így ezen a napos is csak pár kép készült a parti úton kis esőszünetben. Lecest elhagyva Abeonál csatlakoztunk a tengerparthoz, ahol egy állítólag középkori Camino út maradványt követtünk. Szép időben biztosan romantikus, most viszont a már bő két hete tartó zuhogó esőnek köszönhetően bokáig érő sárcsík az egész, ráadásul olyan szűk, hogy nem lehet kerülni sem, főleg mert két oldalon magasan a fejünk fölé tornyosodó tövissövény szegélyezi. Így hát csúnyákat mormolva a bajszunk alatt 1 km/óra tempóval vergődtünk előre a sárban, a botokat mélységmérőként használva, hogy lássuk hova lépjünk, hogy a legkisebb mértékben süllyedjünk csak a mocsárba. Közben a hajunkat, arcunkat és poncsónkat szaggatta a tövisbokor. A parton kemény szél fújt, nagy hullámokat korbácsolva a vízen. Aztán az út kiszélesedett, az eső már csak szitált és egy szép tengerparti szakasz következett magasan a tenger fölött. Az idill La Espasaban ért véget, ahol a főút közelébe vezetett a Camino és házak sáros hátsó kertjében gyalogoltunk. Aztán több száz méter hígfolyós tehéntrágyás szakasz után úgy döntöttünk, hogy ismét az aszfalton folytatjuk az utat egészen La Islaig, ahol egy bárban tartottunk pihenőt. Kora délután csak szendvicsek, sütemények kapható általában, ami nekem nem túl kedvező, de amikor liszt mentes megoldás után érdeklődtünk, akkor a konyhából előhívott feleség nagyon kedvesen egy sonkával dúsított tojásrántottát kínált nekem, ami nagyon jól esett a hideg esőben való gyaloglás után. Nagyrészt esőben folytattuk az egyre dombosabbá váló utat tovább, néha kicsit elállt, de alapvetően megint egy ronda esős nap volt. Egész nap kis települések között haladtunk, ahol az aszfaltról többször leterelt minket a sárga nyíl pár száz méterre, de csak azért, hogy újra és újra nyakig sárosak lehessünk valakinek a hátsó kertjében, mielőtt visszatérhetünk az aszfaltra. A főút és az autópálya mentén haladva közeledtünk Sebrayo felé, ahol az utolsó 40 percben megint iszonyat lápon és sártengeren kellett átkelni ráadásul lejtőn lefelé, de az útleírás azt írta, hogy legyünk kitartóak, mert az aszfaltos kerülő nagyon hosszú. 16 óra után értünk Sebrayo városkájába, ahol a francia srác és a Dél-amerikai lány már pakolgatott ki az albergueben. A hospitalero hölgy, akit telefonon kellett felhívni elvégezte a papírmunkát, beszedte a 4 eurós fejenkénti díjat, és elmondta, hogy nincs sem közért, sem bár a faluban, hanem egy kis teherautó fog jönni 18 óra körül, dudálni fog, és ott lehet élelmiszert vásárolni, különben nincs más esély 6 km-en belül. A kis ház földszintjén lévő 14 fős szálláson nem volt fűtés, kb. 5 fok volt a szobában. Kipakoltunk és nagy lelki erővel lezuhanyoztunk a hasonló hőmérsékletű fürdőben. Aztán már dudált is a bolt, vettünk joghurtot, kenyeret, sonkát, tojást, hagymát, krumplit és narancsot. Éppen ekkor futott még be egy 3 fős francia csapat, akik szerencséjükre még tudtak vásárolni. Mi a szerzeményekkel felvonultunk az emeleten lévő konyhába, és egy főtt krumplival és sonkával dúsított tojásrántottát csináltunk vacsorára, amit lefagyó lábakkal a párás konyhában állva ettünk meg. Hasonlót kotyvasztottak a fiatalok is mellettünk, kimászva erre az időre hálózsákjukból, mert nekik szinte semmi ruhájuk nem volt azon kívül, amit nap közben viseltek. A srác egész végig egy térd alá érő nadrágban volt, a lánynak csak pink, fehér és párduc mintás pamut capri nadrágjai voltak. Váltó zokni hiányában mezítláb császkáltak papucsban, míg a szétázott zoknijaik száradtak, a lánynak papucsa sem volt, hanem egy szalma talpú, fonott pántos szandálban volt az alberugekben. Két hét ömlő eső után vettek maguknak egy vízálló nadrágot, illetve a lány egy háztartási boltban vett még magának két seprűnyelet bot gyanánt, meg sok kukás nylont a hátizsákra és saját magára esővédőnek. Ettől függetlenül nagyon helyesek voltak, csak valahogy nagyon elszámolták magukat az időjárással. Vacsora után a hideg elől a hálózsákba bújva és pokrócba burkolózva azon gondolkoztunk, hogy milyen jó lenne egy hajszárító, amivel ruhát lehetne szárítani és kicsit fűteni, ha mást nem, a hálózsákot bemelegíteni. Térerő hiányában rövid e-mail olvasási kísérletezés után lefeküdtünk aludni.

 

Április 19. Sebrayo-Pola de Siero 33 km, 779m szintemelkedés


Reggel megcsináltuk a krumplis, sonkás tojásrántotta másik felét, ettünk jó sok narancsot, és ahogy szoktuk, utolsóként indultunk útnak Villaviciosa felé, hogy ott elhagyjuk a parti utat (Camino del Norte) és áttérjünk a Primitivo szakaszra. Az eső ömlött, rögtön kezdésnek kemény sáros szakaszon melegítettünk be aznapra. Sárosan, vizesen, beázott cipővel érkeztünk meg a 6 km-re lévő Villaviciosaba. Az utcán csak azok voltak, akinek muszáj volt, mert zuhogott. Ahogy beértünk a városba egyből egy kis boltban megvettük az utazós hajszárítót, hogy ne legyen több gondunk a vizes ruhákra. Itt Villaviciosaban válik szét a két Camino: a del Nore és a Primitivo. Mi délnyugat felé indultunk innen. A helyiek segítőkészségére jellemző, hogy a városból kifelé egy szembejövő kis öreg bácsi vadul kezdte magyarázni a zuhogó esőben, hogy ne kövessük a saroknál a jelet, mert nem fogunk tudni a folyón átkelni a sok eső miatt, hanem tartsunk jobbra, és a főút hídján keljünk át. Senki nem kérdezte, csak látta a nagy zsákokat és segíteni akart, hogy ne keveregjünk hiába. Igaza is volt, láttuk az elmosott jelzett utat a hídról. Innen gyakorlatilag majdnem Pola de Sieroig aszfalton mentünk az esőben. Nagy részt eleve erre vezetett az út, ahol pedig nem, ott a sár miatt kényszerültünk a főút mellé. A Primitivora térve elindult az út is szépen felfelé. Az eső úgy esett, hogy az aszfalton is keresztbe folyt a víz, nem bírta már a vízelvezető árok sem. La Campraban tértünk be egy bárba a kis hágó tetején, hogy harapjunk valamit és pihenjünk pár percet. Két érdekes, de jellemző dolog is volt itt. Az egyik, hogy a bárokban abszolút elfogadott dolog mindent a földre dobálni a pultnál, a mogyoró héjától a szalvétán át a kenyércsücsökig, ami nem túl gusztusos látvány, de a helyieket úgy látszik nem zavarja. A másik pedig, hogy emberek autóval érkeznek a bárba, esznek egy napi menüt, hozzá ketten megisznak egy üveg vörösbort, esetleg egy felest még előtte, és utána a legnagyobb nyugalommal visszaülnek az autóba és elhajtanak. Egy, számomra nagyon kellemes tulajdonsága azonban van ezeknek a helyeknek, teljesen füstmentesek, tilos a dohányzás. Amíg ettünk elállt az eső, kicsit még a nap is kisütött. Ahogy haladtunk faluról falura szembe tűnő volt, hogy ahogy távolodunk a parttól, úgy ritkul a forgalom is, egyre kevesebb autó járt az utakon, egyre kevesebb emberrel találkoztunk. Az út hátralévő részén 1,5 kilométerenként jöttek a települések, az eső pedig a semmiből csapott le ránk a kék égből, majd ugyanilyen hirtelenséggel sütött ki újra a nap, így nem unatkoztunk, a poncsó kezelése 10 percenkénti program volt, egyszer melegünk volt, másszor pedig a víz csorgott az orrunkon. Késő délután értünk Polaba, ahol a város közepén van a nagyon szép, modern albergue. Fejenként 5 euróért aludtunk a nagyon kulturált és tiszta épületben. Étterem helyett a közértben vásároltunk be, mivel ez egy elég nagy város volt, így jól felszerelt boltjai voltak, széles választékkal glutén mentes termékekből is, úgyhogy én jól feltankoltam bagettel is. A szálláson mikróban lehet csak melegíteni, de kényelmesen lehetett enni. Örömmel láttuk, hogy volt szárítógép és a kazánházban amúgy is jó meleg volt szárításhoz, ezért minden holminkat kimostuk ezen a szép helyen azzal a felkiáltással, hogy nem tudni mire számíthatunk később a Primitivo úton, ami vadregényességéről híres. Fél éjszaka mostunk és a szárítógépet kezeltük, aminek reggelre az a remek eredménye lett, hogy egy tehéntrágyában pácolt penetráns szagú zokni miatt mind a kettőnk összes ruhája kellemesen trágya szagú lett.

 

Április 20. Pola de Siero-Oviedo 20 km, 603 m szintemelkedés


A mosó kalandnak köszönhetően nem volt túl pihentető éjszakánk, ráadásul a gyengélkedő szárítógép még csak nem is szárított meg mindent teljesen, így én még reggel egy órát pörköltem a ruhákat a vadi új hajszárítóval, hogy el tudjunk indulni. Ez a bosszúság viszont azért hozott jót is, mert a vacakolás miatt ott voltunk még, amikor egy önkéntes pasi megjött ellenőrizni a házat, hogy mindent rendben hagytak-e az aznapi zarándokok. Beszédbe elegyedtünk, és ruhaszárítás közben rengeteg hasznos információt kaptunk a Primitivon lévő szállásokról, vásárlási és étkezési lehetőségekről, ami információ igen hasznosnak bizonyult a ritkán lakott részeken való haladáskor. Ezzel az információval és a büdös, de száraz ruhákkal a zsákunkban indultunk útnak dél körül Oviedoba. Nem siettünk, hiszen csak rövid távot kellett megtenni, és 16 óra előtt a szállások sem nyitottak ki, és a városok is mind halottakvoltak. Felhős ég alatt, de eső nélkül indultunk útnak, végig aszfalton haladva egész nap. Nap közben többször esett kicsit az eső, aztán elállt, minden esetre a poncsót készenlétben kellett tartani. Mivel Oviedo komoly város, az oda vezető út nem túl természethez közeli. Autópálya behajtó mellett és nagy csomópontépítéseken kellett átkelnünk, majd soha véget nem érőnek tűnő előváros jött, de azért egyszer csak beértünk Oviedoba. Reggeli segítőnk azt mondta, hogy 14 km-nél lesz egy körforgalom, amin a tiltás ellenére menjünk át, mert különben a jelzett út körbevisz a világon. A Foot Podunk pont 14,00 km-t mutatott, amikor a körforgalomban álltunk, így nagyon örültünk az összes kapott infónak, mert ha már az első ilyen pontos, akkor a többivel sem lehet gond. Még így is jó 5 km-t kellett gyalogolnunk a belváros közelében lévő albergueig városon belül, ahol az ajtón lévő infóról kiderült, hogy 16.30-kor nyit csak. A boltok zárva voltak, 1,5 óra alatt meg nem lehetett volna várost nézni, így beültünk egy wifis bárba és dolgoztunk egy kicsit. Majd elintéztük a bejelentkezést a szállásra, kifizettük a szokásos 5 eurós díjat, és külön lettünk elhelyezve a földszinti 6 ágyas szobában. Pár spanyol zarándok az emeleten kapott helyet. A szállás nem a legújabb, elég hideg is volt, de találtunk egy kis olajradiátort, amit be is dugtunk mielőtt a nyakunkba vettük volna a várost. Mivel sem mosó-, sem szárítógép nem volt a szálláson, így kénytelenek voltunk egy önkiszolgáló mosodába elvinni a bűzölgő ruháinkat. Ott külön-külön kimostunk mindent és röviden még a szárítógépbe is bekerültek a dolgok, a bűnös zoknit gondosan külön tartva. Közben egy szál kabátban ültünk a boltban, mert minden ruhánkat beraktuk a mosásba. Ezután a belvároson keresztül sétálva kerestünk egy helyet, ahol megvacsorázhattunk. Oviedo belvárosa önmagában megért volna egy napot, de nekünk most nem volt ennyi. Péntek lévén néhány bárokkal zsúfolt sétáló utcában komoly tömeg üldögélt a bárokban beszélgetve, iszogatva, falatozgatva. Egy plato combinadoval ütöttük agyon éhségünket, és siettünk a kivilágított városon keresztül vissza a szállásra, hogy a 22 órai villanyoltásra ott legyünk, nem tudhattuk lettek-e szobatársaink. Nem lettek, így a már kicsit melegedő szobában békés magányban tértünk nyugovóra.

 


Április 21. Oviedo-Cornellana 36 km, 1037 m szintemelkedés


A putri szaggal való küzdelmet kipihenve ébredtünk fel, majd egy kényelmes reggeli után indultunk útnak Oviedoból. Esett az eső, és ahogy könyvünk is írta, nem volt egyszerű kitalálni a városból. Főleg azért, mert a GPS, és a helyiek által adott térképen jelöl útvonal két teljesen külön irányba akart minket vezetni. Kiderült, hogy a GPS-re a del Norte út folytatása lett letöltve a Primitivo szakasz helyett, így erre már nem támaszkodhattunk a továbbiakban. Még egyszer átvágtunk a szellemváros szerűen üres szombat reggeli belvároson, de a nem kis városból kiérni bő 1 óra volt. Ezután dombos fel- le következett az esőben, ahogy elhagytuk Oviedot. Legelők mellett haladtunk hosszan nagy részben aszfalton és esőben. Néha jött egy kis földút, vagy sóderes út, de maradt az eső, így értünk el 16 óra táján Gradoba, ahol egy bárba betérve pihentünk és uzsonnáztunk és csak 17 óra után indultunk útnak. Ez volt az egyetlen bár, ahol azt írták, hogy zona wifi, de mégsem volt wifi, ugyanis a saját kódjukat sem tudták elolvasni. Innen már csak kb. 10 km utunk volt, de az 1000 méter szintemelkedés több mint kétharmada most jött. Gradoból meredeken felfelé vezetett az út több mint egy órán keresztül. Az autópálya mellett haladtunk, de magasan fölé mentünk több dombon keresztül mászva. Az autópálya mindezeket egy alagúton keresztül megúszta. Sok mászás után újra csatlakoztunk az autópályához, majd ezúttal mélyen alá mentünk. Közben elállt az eső és néha még a nap is kisütött. Széles, sóderes útépítési területen haladtunk jó darabig. Az egész környék egészen Cornellanig egy nagy, elhagyott útépítési területnek tűnt, minden feltúrva, előkészítve, de sehol egy gép, sehol egy ember, sehol munka nyoma, csak a félbehagyott völgyhíd oszlopai merednek az égre. Megáradt folyó mentén értünk be Cornellanaba, ami teljesen kihalt volt, nem láttunk embert. Én a gradói bárból tudtam az okát, Real Madrid-Barcelona meccs volt, mindenki a bárokban nézte a meccset, így Cornellanaban is. A tömeg kifolyt az ajtókon is, hangosan szóltak a tévék és nagy kiabálás, drukkolás hallatszott még az utcákon is. Az elhagyott régi templom mellett megtaláltuk az alberguet, de sem a csöngetésre, sem a telefonhívásra nem válaszolt senki. Bementünk hát a városba utána érdeklődni, hogy hol a hospitalero. Bárról bárra küldtek minket eredmény nélkül, míg végül vesztére egy fiatal srác, az egyetlen, aki a városban angolul beszélt, megkérdezte, hogy segíthet-e. Mondtuk, hogy a szállásra szeretnénk bejutni, ő meg mondta, hogy mindjárt előkerti Tinot, aki kicsit részeges, de azért jó ember. Tinot előkeríteni közel egy óra volt, de azért sikerült és így négyesben a sráccal, aki nem mert minket magunkra hagyni, elindultunk a szállásra. A részeges, de jó kedélyű Tino szokásos módon a spanyol nyelv ismeretének hiányát úgy gondolta pótolni, hogy úgy beszélt velünk, mintha szellemi fogyatékosok lettünk volna, leginkább csak mutogatni próbált, aminek az lett az eredménye, hogy a segítségül velünk jött srác sem értett semmit abból, amit Tino közölni akart. A szállás modern, nagyon kellemes volt, csak látszott rajta, hogy Tino nem a legjobb gazdája, kicsit elhanyagolt volt, kár érte. Tino itt tárlatvezetést kívánt bemutatni, ellensúlyozandó, hogy nem volt elérhető, amitől mindenki agybajt kapott. Mi már 21 órakor nagyon éhesek voltunk, Ramón pedig szegény a második félidőt szerette volna látni. Állati jól mulattunk Tinon, aki nem hagyta magát kizökkenteni fontos munkájából, pedig mindannyian kérleltük, hogy tekintsen el ezúttal a meleg vizes csapok és a wc használatának bemutatásától, egyszerűen vegye el az 5 eurónkat, mutassa meg a szobát, adjon kulcsot és had menjen mindenki a dolgára. Nem volt ebben partner, így egyszerűen otthagytuk, amire már reagált és jött velünk. Tinot nem láttuk többet, Ramónt viszont elkísértük ismerősei bárjába, ahol a második félidő nagy részét nekünk is meg kellett nézni, mert előbb nem adtak enni, csak inni, nem is lehetett volna hova leülni. Végül győzött a Real, aminek a helyiek örültek, még petárdázás is volt bőven. Végre kaptunk vacsorát, egy óriási tonhal és borjú steak formájában, valamint finom desszerttel, de így is 23 óra volt, mire a szállásra visszaértünk. Kis keresgéléssel itt is találtunk egy kis olajradiátort, amit az ágyaink közelébe húztunk, rápakoltuk a kimosott ruhákat, majd nyugovóra tértünk.

 

Április 22. Cornellana-Tineo 30 km,  1208 m szintemelkedés


Szokásos 7 órai kelés után reggeli, pakolás és szokatlan esőmentes indulás próbálkozó napsütésben. Bemelegítésnek egy jó kis emelkedővel indult a nap, visszamásztunk az építkezések tetejére, majd onnan folytattuk tovább immár kicsit szolidabb terepen, ami azért folyamatosan emelkedett. Így értünk Salas kedves kis városkájába, ahol éppen fiesta volt. Ez leginkább kirakodóvásárt jelentett, házi sajtok, húsok és pékáru volt a pultokon, aminek nem tudtunk ellenállni, bőséges kóstolgatás után vettünk egy kis sajtot és sonkát. Közben eleredt az eső, így haladtunk tovább a szokásos fel-le stílusban megmászva egy 660 méteren lévő hágót, és kerülgetve az autópályát, ami hol a fejünk felett tekergett, hol mellettünk. Közben az eső többször elállt, ilyenkor már majdnem kellemes volt az idő, csak a falvak közötti hígtrágyával kevert sár az ösvényen volt kellemetlen, ami helyenként akkor a volt, hogy csak a szűk út mentén lévő kőből összerakott kőkerítésekre felmászva lehetett elmenni mellette, különben bokáig kellett volna gázolni benne. A sokadik ilyen szakasz után, amikor már megint állt a víz a cipőnkben, ismét jött az aszfalt a Tineo előtti 6-7 km-en. Ott találkoztunk két német hölggyel, akik kellemes sminkben és fehér sí kabátban tanakodtak egy igencsak sáros szakasznál. Végül ők is az aszfalt mellett döntöttek és beszélgetés közben derült ki, hogy nem igazán tudják mire vállalkoztak a Primitivo útvonallal. Azt mesélték, hogy első este az albergueben rajtuk kívül csak két férfi volt, és azt senki nem gondolhatta komolyan, hogy ők két vadidegen férfival aludjanak egy teremben, így tovább mentek pár kilométert és egy panzióban szálltak meg. Mondtam nekik, hogy így nem lesz könnyű dolguk a ritkán lakott részekkel, mert nem mindig van pár kilométerre egy másik szállás, azt mondták, hogy tudják. Száraz időben sikerült megérkezni az átlagos állapotú és igen hideg szállásra, ahol már egy fiatal skót pár volt. 20 percen belül jött a hospitalero, kifizettük a 3 eurót fejenként, és kiderült, hogy van még egy lakó, akit észre sem lehetett venni, mert feje búbjáig betakarva feküdt mozdulatlanul a 20 ágyas szoba legtávolabbi szegletében. Egy idősebb lengyel nő volt, aki állítólag beteg volt és ezért maradhatott a szálláson napközben is, fájt a háta, azt mondták a skótok. Lepakoltunk, a hospitalero hozott nekünk egy fűtőtestet, amit négyünk ágya mellé rakott és a skót párral együtt elvitt minket egy szerinte jó étterembe, ami viszont egyikünknek sem volt szimpatikus, így egy mindenütt hirdetett szálloda bárjába mentünk el, ahol viszont csak 20 órától volt vacsora, ahogy ez lenni szokott. Addig a melegben dolgoztunk az ingyenes wifin. A menü 8 euróba került, amiért óriási salátát, vagy leves kaptunk, majd rántott hal és sült hús közül lehetett választani. Az étel nagyon finom volt, csak a pincér volt bunkó, mint később kiderült, mert nem szólt a konyhában a megbeszéltek szerint, hogy az én sültem lisztmentes legyen. A szállásra visszaérve meglepődve láttuk, hogy a nagy beteg lengyel nő nagymosást csinált amíg ettünk és 8 méterrel odébb vitte a terem ellenkező sarkába a nekünk odarakott fűtőtestet a saját ágya mellé, és elé teregetett, fűtés nélkül hagyva minket és az esőben ázott ruháinkat, cipőinket és persze már mozdulatlanul aludt, nehogy számon lehessen kérni. Így fűtés nélkül tértünk nyugovóra. Nekem sajnos nem volt túl jó éjszakám, mert a sült húst úgy látszik megszórták liszttel, amit így több menetben hánytam ki éjjel.

 

Április 23. Tineo-Pola de Allande 33 km, 727 m szintemelkedés


Az éjszaka nem volt túl pihentető a lisztes vacsora következményei miatt, ráadásul a lengyel hölgy már reggel hatkor matatni kezdett, a rá jellemző tapintattal ki-berohangált a teremből, nem igazán hátfájósan, csörömpölt a kávéjával, zörgette a nylon zacskóit, nem csoda, előző nap kockára aludta a fejét, míg mi gyalogoltunk, és most is időre kellett elkészülnie, ugyanis busszal folytatta az utat Lugoig, ami közel 200 km Tineotól. Ki tudja, talán gyalogolt is valamikor, csak ne szedte volna el a fűtést azok ruhái elől, aki esőben jöttek és esőben mentek tovább másnap is. Indulás előtt még a teleszkópos botját is velünk csukatta össze, hogy a buszon ne zavarja, mert azt sem tudta hogy működik. Mi reggeli után 9 órakor mentünk el, a skót pár akkor még aludt, az érkező takarító nő keltette fel őket bosszúsan, hogy nem tud tőlük dolgozni, velük többet nem is találkoztunk. A városból kifelé még vettünk pár apróságot a közértben és indultunk tovább. Az eddigieknél is hidegebb volt a reggel és az eső mellett nagyon komoly szél is fújt. Összetalálkoztunk a hospitaleroval, aki azt mondta, hogy ilyen ronda időben menjünk inkább busszal, ne kínlódjunk az esőben. Furcsán hangzott a szájából az ajánlat. Az albergueben amúgy volt Camino taxi hirdetés is, úgy látszik a buszozás már túl nehéz, akinek nincs kedve gyalogolni, az hívjon inkább spéci taxit. Mi minden esetre gyalog indultunk útnak az esőben és szélben. A dombos vidéken már több mint egy hete kísért minket egy havas hegylánc, a háttérben ma is ezeket láttuk. Új útitársként pedig egyre több szélkerék tűnt fel a hegygerinceken. Campielloig földúton lehetett menni. Itt találtunk egy táblát, ami EU-s pénz elnyertét hirdette, amit a Camino út aszfaltozására és javítására kaptak. A sárból éppen kiérve nem tudtuk pontosan mire lett a pénz elköltve, de a tábla minden esetre ott van, és a pénzt is beépítették valahova. Amúgy aszfalt hiányzik a legkevésbé, abból már így is bőven több van, mint amit bármelyik zarándok szeretne. Érdekes, hogy milyen hülyeségekre adnak pénzt az EU-nál, ott messze a bársonyszékekben bármit el lehet hitetni, közben itt az úton az aszfalt az egyik legnagyobb ellensége minden utazónak. Nem értem, hogy ha már fejleszteni akarják az utat, jobbá akarják tenni az azt használóknak, akkor miért nem adnak egy darab papírt Compostellában a célba érőknek, hogy írják le mi nem tetszett és szerintük min kéne javítani, mert akkor tisztán látszódna, hogy minden aszfalttól menekülnének az emberek, és hogy inkább egy jó kis túraösvény kialakítása lenne a kívánatos. Nekem az első pár nap kivételével már az északi úton is az volt az érzésem, hogy a Camino út már nem létezik, elmosta a civilizáció, a 20-21. század autópályái, főútjai, a növekvő városok és a magán földek és legelők. Így most elkeseredett kísérlet folyik arra, hogy valahol a már meglévő, és a helyiek által használt utakon, a lehető legkisebb zavart keltve a helyiek életében elvezessék az utat. Így aztán bukdácsolunk és csúszkálunk a traktorok szántotta úton a hígtrágyában, mert az állatokat is ott hajtják ki és be a falukból, illetve az összes állattenyésztő telepet is érinti az út. Elenyésző azoknak a szakaszoknak a hossza, amik valóban csak túra utak, nem két falut összekötő alsóbbrendű aszfaltos utak, nem legelőre kivezető földutak és állattartási telepek területei. A pénz inkább valódi zarándok utak kijelölésére, valamint az utak vízelvezetésének kialakítására kéne, de nem aszfaltozásra. Minden esetre a sáros föld út szakaszokon már két napja láttunk bringa nyomokat és azon tanakodtunk, hogy ki lehet olyan őrült, hogy ott menjen biciklin, ahol gyalog is alig lehet haladni a sárban. A választ Campiello mindenes kisboltjában és bárjában kaptuk meg, ahol 3 spanyol férfi iszogatta kávéját, és az ajtó előtt állt a 3 bringa. A pasik úgy néztek ki, mint a frissen sárfürdőt vett varacskos disznók, több sebből véreztek és számos lyuk volt már a ruhájukon. Külsejük teljesen stimmelt a lehetetlen sáros, köves utakhoz. Mi is megpihentünk, én a zaklatott éjszaka és a vacsora hiánya miatt nem voltam a legjobb formában. Közben elállt az eső, de maradt a viharos szél, így indultunk tovább immár aszfalton, ahova az iszonyat mélységű sár elől menekültünk. A szél már olyan erővel fújt, hogy helyenként teljes erőből gyalogolva is egy helyben álltunk. Néha valami domb, vagy szikla mögé érve egyszer csak légüres térbe kerültünk és hirtelen eltűnt a szél, ilyenkor meg is tántorodtunk a nagy előredőlés közben, majd párszor hirtelen seggberúgás szerűen támadt ránk hátulról. Ezt már a hűséges Szancsó Poncsóm sem bírta türelemmel és idegbeteg módon csapkodva a fejem fölött rám támadt. Nagy küzdelemben sikerült csak megfékezni az őrjöngő ruhadarabot és gúzsba kötve a hátizsákra kötözni és helyette egy békés pulóvert felvenni. Az út, amin haladtunk vadonatújnak nézett ki, a felfestések is alig száradtak meg rajta, mégis pár száz méterenként kőomlások zárták el az út felét, valahogy ezt nem sikerült megoldani. Közben felértünk a 806 méteres hágóra, és onnan már csak le kellett ereszkedni Pola de Allandeba. Egész nap csak 2 falut és azokon kívül pár házat láttunk. Az új, helyenként mégis romos úton is csak 20-25 percenként jött autó, így nem kellett különösebben az út szélén menni. A senki földjén, kilométerekre minden háztól egy szegény vemhes lóval találkoztunk a főút mellé kötve. Hangos nyerítéssel köszöntött minket, és egy kis orrvakarás után boldogan indult volna velünk tovább, ha a kötele engedte volna. Körbe mindenhol legelők, hogy szegényt miért az aszfaltra kötötték ki, el nem tudtuk képzelni. Aztán újra eleredt az eső, de ezúttal komolyan kezdett zuhogni, így előkerült az időközben lecsillapodott poncsó is. Kb. 6 km-re voltunk Allandetól, amikor egy mellettünk elhajtó autó hirtelen fékezett, visszatolatott és spanyolnak nem hangzó nyelven felajánlotta, hogy elvisz minket Allandeba, ha oda igyekszünk. Nagy fejcsóválással vette tudomásul, hogy mi inkább az esőben kívántunk menetelni az út mellett, fel nem tudta fogni szegény helyi ember, hogy mi lehet a jó ebben. Aztán még egyszer találkoztunk vele Allande előtt, amikor jött visszafelé, intett nekünk még mindig nem értve minket. Amúgy sokan köszöntöttek minket mindenhol autóból integetve, dudálva, mutogatva, amikor autóút mellett gyalogoltunk, főleg zuhogó esőben jöttek az együttérző és elismerő mosolyok, és integetések. Aztán csurom vizesen végül begurultunk Pola de Allandeba, újra elveszítve a sok szintet, amit egész nap megmásztunk. Az albergue a város Caminoval ellentétes oldalán volt, modern, szép állapotban lévő épület. Ott voltak a bringás ismerőseink is. Én két perc alatt megszárítottam a kis hajszárítóval a nadrágomat, felvettem a száraz, meleg aláöltözetemet, és pulóvereimet, s így készen álltam a város felfedezésére. Felhívtuk a hospitalerot, aki később jött csak, így elmentünk bevásárolni, hogy feltöltsük készleteinket, és hogy vacsorát szerezzünk, mert nekem az előző napi mérgezés még túl közeli élmény volt, így nem volt kedvem bárban enni. Előtte még bekapcsoltuk a fűtőtesteket, amik a szálláson voltak, hogy estére kicsit melegebb legyen 5-6 foknál. A közértben egy külön rész volt csak glutén mentes élelmiszereknek, számos fajta kenyér, baguett, kekszek, sütemények, pizzalap, piskóta a nagyvárosnak igazán nem nevezhető Pola de Allandeban. Vettünk még helyi mézet is, és így felszerelkezve tértünk vissza a szállásra a még mindig zuhogó esőben. Az albergueben egy kis konyha és egy nagy étkező-nappali volt, így ott költöttük el a lecsós, sajtos rizsből álló vacsoránkat. Közben megjött a hospitalero is, akinek kifizettük a 4 eurós szállás díjat és megkaptuk pecsétünket. Zuhanyzás és kis mosás után tértünk aludni, ruháinkat az addigra vörös izzással működő fűtőtestekre teregettük, így meg is száradt minden reggelre, és még az extra pokróc sem kellett a fűtőtest mellett aludva.

 

Április 24. Pola de Allande-Grandas de Salime 40 km , 1174 m szintemelkedés


7-kor keltünk mindannyian, de a bringások gyorsan, reggeli nélkül útnak indulnak, mi pedig a szokásos nyugis tempónkban eszegettük a sajtos-mézes reggelinket. Nem ártott energiával feltankolni, mert kemény napnak néztünk elébe. Igen hideg volt reggel és esett, amikor útnak indultunk. Mivel előző nap leereszkedtünk a völgybe, most a város másik felén egy szép kis emelkedővel indult a nap. Az aszfaltot viszonylag gyorsan elhagytuk és egy lány korában füves ösvényre tértünk, ami jelenleg egy patak volt. Ettől rögtön jó kedve lett az embernek, hogy az első 2 km-en már szétázott a lába, amivel aztán mehetett még 38-at. De hát a keskeny úthoz képest nem volt alternatíva a völgyben, ahol amúgy mellettünk folyt egy kis folyó, nekünk át kellett kelni hosszában a kis ideiglenes patakon. Sajnos ez mindenhol jellemző volt az ösvényekre, hogy V alakjuk miatt a mindenhonnan csordogáló esővíz erek boldogan egyesültek bennük kis patakként, vagy mocsárként, amiken naponta többször kellett átvergődni. Utána kicsit jobb lett a helyzet és szép vidéken, egy elhagyott zöld völgyben, legelő állatok társaságában haladtunk folyamatosan felfelé a főút vonalát követve, de messze alatta. Volt hogy lovak személyében még szembejövő forgalom is volt az ösvényen. Aztán egyre meredekebb lett az út, és felértünk a széles hurkokat leíró szerpentin főútra. Innen az ösvény szuper direktben vezetett tovább köves ösvényen, három főút szerpentin hurkot is átvágva. Közben feltámadt az előző naphoz hasonló erősségű szél, viszont elállt az eső. Borús, hideg és szeles idő volt, mind a sapka, mind a kesztyű igen jó szolgálatot tett a pár fokban, miközben a kietlen és elhagyott tájon haladtunk, csak a hegyoldalba vágott utak kígyói és a nagyfeszültségű vezeték oszlopai jelezték az ember jelenlétét. Kicsit olyan nyári szibériai táj hangulata volt az egésznek. Aztán végre felértünk puerto del Palo 1146 m magas hágójára, ahonnan aztán szabad esésben ereszkedtünk le Montefurado néptelen pár házas falujába, ahol csak néhány állat legelészett. A hely régen állítólag egy zarándok kórháznak és egy Santiagonak ajánlott templomnak adott helyet. Allandetól idáig volt eltérés a mi Foot Pod-os mérésünk és a könyvünk által megadott távolság között, mert a várt 6,4 km helyett mi 10 km-t mértünk. Valószínűleg vetületben mért távolságot adtak meg, ami az igen meredek emelkedő és lejtő miatt eléggé eltért a valóságban megtett távtól. Ez csak azért volt furcsa, mert eddig nagyon pontosan stimmeltek a megadott távok a mi mérésünkkel. Ettünk egy kis csokit a néptelen falu közepén állva a szitáló esőben, majd folytattuk utunkat a kietlen borús tájon La Mesaig. Ott már kisütött a nap, a kis településen volt bár is, ahol végre kicsit le tudtunk ülni és elővenni az uzsonnánkat. A pihenő után folytattuk utunkat újra esőben tovább a kopár dombokon lefelé haladva Presa de Embalse felé a völgybe, ahol egy komoly gát zárta el a völgyben folyó víztömeg útját.  Az idáig tartó több órás úton volt, hogy megint aszfaltra cseréltük a Camino ösvényt a sár miatt, de autóval alig találkoztunk egész nap, ami érthető, mert települések sem igen voltak, csak elszórva pár ház. A gáttól aztán megint fel kellett mászni bő 300 m szintet Grandasba, ami a 40 km vége felé már nem esett olyan jól. Grandasba beérve újra erőre kapott az eső. A város szélén lévő kicsi, 8 fős, de szép állapotú, modern albergue 6 euróba került fejenként. Szép konyha és nagy méretű étkező is volt itt. Egy ausztrál pár, valamit egy spanyol srác voltak társaink. Rövid beszélgetés után vacsora után néztünk egy helyi wifis bárban, ahol 9 euróért finom és komoly méretű menüt kaptunk.

 


Április 25. Grandas de Salime-A Fonsagrada 31 km, 903 m szintemelkedés


Már éjszaka a viharos erejű szél tombolására ébredtünk többször, ami reggelre sem csillapodott. Az ilyen időre mondják, hogy az ember a kutyáját sem engedi ki. Vízszintesen zuhogott az eső, ezért nem nagyon siettünk a reggelivel, nem vágytunk kimenni. De menni kellett, így indultunk útnak 4 fokban, viharos szélben és esőben. A városból kiérve azonnal hatalmas sár fogadott minket az ösvényen, amin még átküzdöttük magunkat, de az utána következő mocsaras réten már nem akarózott átkelni, főleg, hogy a szél úgy lökdösött minket, hogy még két bottal is nehezen állt az ember a lábán, és így egyensúlyozni kavicsokon és fűcsomókon már lehetetlen volt. Így maradt a már megszokott főút, ahol 19 km-t meneteltünk felfelé a viharos szélben. Itt sem járt sok autó, de ha néha jött egy, akkor tanácsosabb volt megállni és lehúzódni az útról, mert olyan széllökések voltak, amik sáv közepéig taszítottak minket. Pár óra után legalább az eső elállt, csak a viharos szél maradt, abban küzdöttük magunkat előre csigalassúsággal fel az 1030 m magas Alto de Acebo hágóra 100 km/óra ellenszélben. Az égen rohantak a felhők, így sokszor a nap is kisütött. A gerinceken körbe mindenhol szélkerék erdők voltak, amiket többször is letiltott és újra indított a számítógép a brutális szél miatt. Így értünk el Cabreira 2 házas településére, ami egy lakóház és egy bár volt. Itt pihentünk és kajáltunk egy villanyszerelő brigádtársaságában, akik kedélyesen söröztek és itták a felesüket a tulajjal, majd indultunk tovább a napsütéses szélviharban. Az út mentén aztán találkoztunk a diszkréten piás szerelőkkel, akik a kocsijuk mellett másztak fel a viharos szélben a villanyoszlopokra kijavítani az éjszakai vihar kárait. Reméltük, hogy nem éri őket baj a befolyásolt állapotban. Innen már látszott Fonsagrada, ami nem tűnt túl szépnek. Aztán 9 km múlva kiderült, hogy közelről sem szebb. 700 km-t gyalogoltunk, hogy megnézhessük Spanyolország valószínűleg legrusnyább városát. Közben átléptük Galícia határát, és így a sárga nyilakat felváltották a kagyló jelek, amik ráadásul megfordultak az előzőkhöz képest, mert a helyes irányt immár a kagyló jel ujjai mutatták, míg korábban ez pont fordítva volt. 16 óra előtt értük el Fonsagradat, ami így teljesen kihalt volt, és kellemes jégesővel fogadott minket. A hely olyan, mint egy szibériai bodega város, fent van a hegy gerincén, és így állandóan tépi a szél, el nem tudtuk képzelni, hogy mi késztet embereket arra, hogy ilyen helyen éljenek. De legalább a kutyákat nem tartják láncon, hanem szabadon sétálgatnak teljesen békésen. A hely olyan ronda, hogy még az albergue is a városon kívül 1,5 km-re volt. Lejtőn legurulva értünk a 100 éves felújított kőházba, ahol már többen is voltak, közülük csak a francia srácot és barátnőjét ismertük. 4 személyes apró szobák voltak eredeti, korhadozó fa padlóval és ajtókkal. A nyílászárók újak voltak, de ezt leszámítva a 100 éves belső lett meghagyva, kivéve a konyhát és fürdőket, amik igényes gránit burkolatot kaptak, nagyon hangulatos volt a hely. Nem volt meleg, de kis fűtés azért volt éjszakára, valamint 3 euróért mosó- és szárítógépet is lehetett használni. Kifizettük az 5 eurós szállásdíjat, megmutatták a szobánkat, ahol csak ketten voltunk, és lepakoltunk. Egy porcikánk sem kívánta a 3 km-es utat a bevásárlás és vacsora végett, de a hospitalero felajánlotta, hogy a városi közszolgálati mentő-polgárőr-katasztrófa elháírtó autóval bevisz minket a városba vásárolni és vissza is hoz. Nem tudtunk ellenállni az ajánlatnak, így megúsztuk a gyaloglást. A Fonsagrada amúgy Lugo közigazgatási körzet egyetlen valamire való méretű városa a környéken, és mint ilyen, központ is. Egy kis templomon kívül azonban semmit nem lehet benne megnézni. A szállásra visszatérve bolognai főtt rizst készítettünk, amivel degeszre ettük magunkat, és viszonylag korán nyugovóra tértünk.

 

Április 26. A Fonsagrada-Cádavo (Cadabo)25 km, 690 m szintemelkedés


Ébredésünkkor zuhogott a jégeső. Ez nem motivált gyors indulásra, így kényelmesen megreggeliztünk, összepakoltunk és 9 óra után indultunk útnak. Addigra legalább már jég nem esett, csak eső. A mai napi penzum végig apró települések mellett vezetett, végre nagyrészt nem aszfalton, aminek viszont az immár 3 hete tartó folyamatos esőzés miatt az a hátránya volt, hogy nem győztünk a sártengereken és az úton szembe folyó patakokon átkelni, ami nagyban lassította tempónkat. Az eső még késő délelőtt elállt. Az erős, de már nem viharos szélnek köszönhetően hol beborult, hol kisütött a nap, de inkább borult idő volt, néha pedig pár percre időről időre eleredt az eső is. A települések olyan aprók voltak, hogy bárt is alig láttunk, és mivel volt napsütéses időszak is, így poncsónkra letelepedve uzsonnáztunk valahol a dombok között.

              

Sajt, sonka, kaliforniai paprika, méz, narancs, sőt még joghurt is volt a tarsolyunkban. Utunkat a gerinceket szegélyező szélkerekek kísérték, nem volt túl sok szint, de azért folyamatos dombmászás volt le és fel. Így értünk Cádavo városkába, ami egy apró település pár utcával, de feltűnő renddel. Erős kezű polgármester lehet ott, mert nem voltak a más településekre oly jellemző elhagyott és romos házak, hanem szép állapotúak, vagy újak voltak, az utcák és a kertek is tiszták és rendezettek, nagyon egyben volt a település. Alig értünk be a dombról legurulva, az első furcsán modern kis épület egyből az új albergue volt. Modern, minimál design-os szállás két szobával és egy étkező-konyhával. A hospitalero hölgy egy kicsit szigorú volt, sasszemmel ellenőrizte a rendet, nem a Tino féle édes delíriumban hagyta romlani az épületet, hanem nagyon odafigyelt mindenre. 5 eurót fizettünk fejenként és a kicsi, két ágyas szobában aludtunk, míg a többiek együtt a másikban. Itt volt a régi ismerős pár, a francia srác a barátnőjével, közben ők összebarátkoztak egy argentin testvérpárral, azokkal is minden este találkoztunk A Fonsagrada óta, és lett két új csapattag, egy idősebb lengyel és egy belga nő is, aki óriási hanggal és lendülettel terelgette anyaként a fiatal csapatot, meg az elveszettnek tűnő lengyel nőt, és próbált meg minket is bevonni a felügyelete alá, nem nagy sikerrel, amit csalódásként élt meg. Mivel viszonylag korán megérkeztünk, így nagymosást tartottunk, az idő is barátságos napos volt, bár hűvös, és volt olyan hely teregetni, ami alapján azt gondoltuk, megszáradnak másnapra a ruháink. Utána bevásároltunk a kis közértben, és ettünk egy 8 eurós kiadós menüt az egy utcával a szállás alatt lévő bárban, majd még hosszan szárítgattuk ruháinkat a hajszárítóval és dolgozgattunk az iPad-en mielőtt aludni mentünk.

 

Április 27. Cádavo-Lugo 35 km, 573 m szintemelkedés


Előző délután önkéntes belga pótanyánk nem csak az azonnali érkezés utáni zuhanyzást rendelte el nekünk, (azt az egy fontos infót kifelejtve, hogy meleg víz majd csak 18 óra után lesz), hanem azt is mondta, hogy nagyon be kell vásárolni, sőt még reggelizni is a szálláson kell, mert másnap 26 km-en keresztül semmi ilyen lehetőség nem lesz. Nem igazán értettük a nagy felhajtást ez ügyben, de aztán kiderült, hogy ő egy falat kaját sem visz magával soha, egyik reggel sem eszik a szálláson, közértet még nem látott közelről, mert minden étkezését bárokban oldja meg a reggelitől a vacsoráig, víz is csak egy fél literes kulacs van nála, amit sűrűn kell töltögetnie. Mivel mi minden reggel a magunk készítette reggelit ettük az alberguekben, és mindig vittünk magunkkal uzsonnát is, így minket nem nagyon rendített meg a hír. A fiatal csapat belga vezénylettel reggelizett először, majd gyorsan el is tűntek. Mi utánuk fértünk az asztalhoz és kényelmesen ettünk, illetve még befejeztük az esti mosás szárítását is. Így nem is indultunk el 8-kor, ahogy illett volna, és össze is találkoztunk a hospitaleroval, aki már kora reggel jött ellenőrizni a házat és takarítani. Már majdnem indulásra készen voltunk, nem is szólt semmit, hogy még mindig ott voltunk, békén hagyott minket, mi viszont így láttuk milyen alapossággal esett neki a takarításnak utánunk. Elég hideg volt, de szépen sütött a nap, amihez így reggel nem voltunk hozzászokva. Bemelegítésként felmásztunk az alto de Baqueriza 836 m magas hágójára és onnan már láttuk a 30 km távolságban a horizonton fehérlő Lugo városát, aznapi célpontunkat. Ez a nap is nagyrészt aszfalton vezetett, ez persze annak is köszönhető volt, hogy valamiért elterelték a Camino utat a főútra, lehet, hogy amúgy több földút lett volna. A galíciai Camino ösvények mindazonáltal sokkal jobb minőségűek voltak, mint az előzőek. Úgy látszik az egykori római provincia tanult leigázó mestereitől némi útépítést, mert itt az ösvények nem V, hanem fordított U alakúak voltak, így a rengeteg eső döntő részben a két oldalt kialakított vízelvezető árkokban csordogált és nem az úton. Ezen felül a legtöbb helyen zúzott gránittal voltak megszórva az utak, így ha volt is rajtuk kis sár, akkor sem süllyedtünk el benne, hanem egész jól át lehetett ezeken a részeken kelni. Persze az előző napi képekből azért látszik, hogy itt sem mindenhol sikerült egyformán ápolni az ösvényeket. Az egyik kis településen elhaladva egy komoly méretű elhagyott és rommá lett házat láttunk megint, de ide be tudtunk menni, kíváncsiak voltunk milyen lehet belülről. Megdöbbentő volt, hogy egy akkora villát hagytak így tönkremenni. Ennek közelében találkoztunk egy velencei karneválra beöltözött álarcos cicával is. A beígért 26 km előtt már több tábla is hirdetett egy hideg-meleg italokat és szendvicseket kínáló helyet, azt hittük egy kis bárról van szó, de a megadott helyen két automatát és egy padot találtunk. Mivel éppen nem esett, így letelepedtünk a padra és nekiláttunk a saját elemózsiának, ami csak egy borzalmas gépi kávéval lett kiegészítve. Nekem közben sikerült úgy dőlni a hátizsáknak, hogy az ivórendszer csövéből, amit nem zártam el, jó pár deci folyadék folyt ki a derekamra és a hátizsák hátára. Azon morfondíroztam, hogy ki kéne húzni valamelyik automatát és a helyére bedugni a kis hajszárítót és akkor pillanatok alatt meg lehetne szüntetni a kellemetlenséget. Aztán inkább nem álltunk neki átmászni a kerítésen, hanem kicsavartam a pulóvert és tovább eszegettünk. A nap nagy részében egész jó napsütés volt, néha azért befelhősödött és párszor kaptunk azért jó kis zuhanyokat is a nyakunkba, csak úgy a miheztartás végett, aztán újra kisütött a nap. Nem sokkal Lugo előtt egy fontos helyet látogattunk meg, Santa Leocadiat. Szent Leokádia a glutén érzékenyek védőszentje, és így számomra igen fontos volt ez a hely, csak ezért tettünk egy kis kitérőt. Innen már csak be kellett sétálni Lugoba, bár ezek a nagyvárosok előtti kertes részek sok erőt kivesznek az emberből, valahogy sosem akar végük lenni. Aztán egy vasúti híd mellett értünk be Lugoba, ahol gyorsan bejutottunk a várost teljesen körbeölelő 7 m magas római korban készült városfaltól övezett belvárosba, itt volt az albergue is. A modern szállás portáján rendeztük az 5 eurós díjat és papírmunkát, épp csak ledobtuk csomagunkat és indultunk is felfedezni a pofás belváros szűk utcáit és tágas főterét. Az ismerős csapat belga vezénylettel már itt volt és mind ágyban feküdtek állig felhúzott hálózsákban, pihenték az aznapi fáradalmakat és szárogatták a ruháikat. Minket különösebben nem viselt meg a 35 km és nagy kedvvel mentünk várost nézni, mert Lugo nagyon szép hely. Annak ellenére, hogy sütött a nap elég hűvös volt, de nagyot sétáltunk a szép boltokkal tarkított kis utcákon és pihentünk kicsit a napsütötte főtéren. A szálláson ajánlottak egy bárt, ahol 8 euróért nagyon korrekt menüt kaptunk 20 óra után, így a városnézés mellett még be is vásároltunk előtte, hogy onnan már csak a szállásra kelljen menni. 22 óra táján, jó fáradtan feküdtünk le a kellemesen fűtött szobában.

 

Április  28. Lugo-Ponte Ferreira 28 km, 613 m szintemelkedés


Szinte egész éjjel esett az eső. Reggel nedves hidegre és nagy ködre ébredtünk. Mindenki 7-kor kelt, de az ismerős csapatunk apró reggeli után gyorsan útnak indult. Este még két szőke lány érkezett a szállásra, nem sikerült rájönni hova valósiak. Minden esetre örömmel láttuk reggel, hogy nem csak mi cipelünk egy csomó kaját, hanem más is. Az egyik lány ugyanis reggelire egy akkora üveg Nutellat húzott elő a zsákjából, amekkorát én csak karácsony környéki extra kiadásban szoktam látni. Mi is kényelmesen eszegettünk és szokás szerint utolsónak mentünk el, nyugodtan egyedül maradva a fürdőben. A városra alig lehetett ráismerni a 60-70 m látótávolságnyi ködben. Jól beöltözve indultunk útnak a kellemetlen időben. A városból a Miño folyó felett átívelő római hídon át távoztunk, de még hosszan a külvárosi részeken haladtunk. Az idő szomorkás és borongós volt, de csak nagyon kis eső volt, este kieste magát úgy látszik. Az út San Román de Retortaig szinte végig aszfalton haladt 20 km-en keresztül. Közben egy iskolai kirándulás ért utol minket és a hangosan társalgó és számos telefonon különböző zenéket bömböltető csapatot hagytuk elmenni, mert furcsa volt a pár házasas falvak mellett elhaladva a ricsaj. Út közben kétszer is megállt mellettünk egy autó és egy San Román béli magán alberuget ajánlgatott nekünk nagy elánnal a sofőr, sőt még szórólapot is adott, hiába mondtuk neki, hogy sokkal tovább kívánunk menni. Közben lassan a déli nap kezdte feloszlatni a ködöt és kezdett egész barátságos idő lenni. San Román előtt valamennyivel értük utol az ismeretlen származású nutellas lányokat, akiknek érdekes segítőjük akadt, az a spanyol srác, aki még az első nap végén Orioban próbált nekünk a hiányzó hátizsák előkerítésében segíteni. A srácot azóta nem láttuk, mert a húsvéti ünnepek után visszament dolgozni és most a május 1. miatti 4 napos ünnep alatt visszatért a bűvös utolsó 100 km-re 600 km átugrása után, hogy megkapja az oklevelet. A srác másik gyengéje az angol nyelvtudás kihasználása volt, mindig nagy előzékenységgel karolta fel a fiatal srácokat is, de főleg a lányokat, akik nehezen érttették meg magukat spanyol tudás nélkül. Így lettek egy csapat a két szőke lánnyal is, akik nagyon hálásan követték őt az ösvényen örülve, hogy immár semmire sincs gondjuk, mert a srác mindent elintéz és megmond. San Román kis bárjában és mini boltjában mindenki összegyűlt. Ott voltak a gimis srácok a tanárukkal, megérkeztek a lányok a spanyol sráccal, és több egy napos kiránduló is beugrott harapni valamit. Szélárnyékba húzott székeken, a teraszon eszegettük elemózsiánkat, amikor a lányok újból megleptek a magukkal cipelt kaja mennyiségével, mert kb. 1 kg valamilyen pirított magkeveréket vettek elő és kezdtek falatozni. Az idő szép volt és a bár terasza is igen kellemes, így egyáltalán nem siettünk tovább, élveztük a napot. Közben a srác szorgalmasan sertepertélt a lányok körül, szállította nekik a legfrissebb híreket a bár tulajdonosaitól, miszerint itt is maradhatnak, vagy tovább mehetnek Ferreiraba, vagy akár messzebb is. Végül maradtak, nem is láttuk őket többet, mert mi közel dupla távokat tettünk meg hozzájuk képest. San Román után már végre földút is volt, ráadásul alig volt sár, így értünk be 16 óra körül Ferreiraba, ahol útleírásunk szerint nem volt albergue, csak egy nagyon ajánlott panzió. Ide mentünk először, de a panzió teljesen tele volt, így szerencsénk volt a Ponte Ferreiraban frissen megnyílt magán alberguevel, amit már vagy 20 km óta táblákon hirdettek. Itt tanakodtak jó ismerőseink is, a francia és dél-amerikai fiatalok a lengyel nővel és belga anyjukkal, hogy menjenek, vagy maradjanak. A fiatalok még tovább akartak menni jó 6 km-t As Seixasba, az idősebbek maradni akartak. Végül ebben is maradtak, így csak négyen aludtunk ezen a szálláson. De mielőtt még elindultak volna, megkértük a dél-amerikai lányt, hogy álljon modellt különleges seprűnyélből álló felszerelésével, amit nevetve meg is tett. Egy régi kőházat alakítottak át a fiatal tulajdonosok nagyon ízléses módon. Ahol lehetett meghagyták a régi falakat, beugrókat, ajtó- és ablaknyílásokat, lépcsőket, de a fürdő helyiségek teljesen modernek voltak. Kellemes terasz és egy fedett dühöngő egészítette ki a házat. A fűtést egy kandallóval gondolták megoldani az egész házban, ami a recepciónál volt, és onnan számításaik szerint egy csőrendszeren jutott volna el a meleg a szobákba. Ebből sajnos csak annyi lett, hogy a füstöt mindenhol lehetett érezni, de a meleget nem. Még nem voltak igazán mesterei a kandalló kezelésének. Így a tűz köré gyűlve vártunk fürdés és hajmosás után a vacsorára, mert máshol kemény hideg volt a házban. Közben 18 óra körül hirtelen elsötétült az ég, és egy óriási havas-jeges eső csapott le a falura. Óriási szemekkel bámulva néztük az egészet a házból, nem akartunk hinni a szemünknek, ahogy hosszú percekig esett a havas eső. Utána 2 cm vastagon állt a latyakos hó a teraszon. 3 euróért mosni is lehetett, sajnos a szárítógép rossz volt, de megesküdtek rá, hogy reggelre minden megszárad majd, mert a kandalló mellé fogják teregetni estére. Bár valóban oda teregettek, senki nem rakta meg a tüzet éjjel, így az röviddel elalvásunk után kialudt, nyirkosan hagyva a ruháinkat. Ez a magánszállás 10 euróba került fejenként, ami teljesen korrekt ár volt. Számomra csak a vacsora tűnt drágának, mert 10 euróért egy kis tányér salátát és egy tányér spagettit adtak és végül egy kis desszertet. Máshol ez az első fogás volt, nekem pedig a spagetti helyett 2 tojásból egy rántották csináltak a saláta mellé, ami meg aztán főleg túl volt árazva, de a nagyobb gond inkább mégis az volt, hogy ettől abszolút nem laktam jól, így a szobában még szendviccsel ki kellett egészítenem. Amikor az árak és adagok aránytalanságát megemlítettem, a minden lében sok kanál belga gyorsan lehűtött, hogy ne panaszkodjak, különben is tök olcsó itt minden, mert Belgiumban 20 euró lenne ez a kaja. Összenéztünk a lengyel nővel és elmondtuk neki, hogy nálunk meg kb. 3 euróért mérnek ilyen kaliberű menüket, úgyhogy ezen ne nyissunk inkább vitát. Különben sincs értelme más országokkal összemérni az itteni árakat, elég annyi, hogy előző nap 8 euróért olyan mennyiségű vacsorát kaptunk, hogy alig bírtunk hazamenni, ők is ott ettek velünk tudták pontosan. A Mesón Manger pincére Lugoban kezdeti nehézkes kommunikáció után, amiben nem tűnt túl meggyőzőnek, hogy vette a lapot, miszerint nekem glutén mentes étel kell, mert fél szemmel a tv-t nézte, végül is nagyon gondos és hozzáértő kiszolgálást kaptam. Kezdésnek egy púpos tál lencselevest főtt hússal, kolbásszal és zöldségekkel, már ettől jól laktam, de ezután jött még a roston sül halam sült krumplival, amihez már idő kellett, hogy eltűnjön. Végül még gyümölcs következett, mert a derék öreg azt mondta, hogy a többi desszert nem biztonságos nekem. Szóval ehhez a 8 eurós menühöz képest a kis saláta és 2 tojásból rántotta, meg egy gombóc fagyi 10 euróért erős túlzásnak tűnt. No de szerencsére volt honnan pótolni a hiányt, mert nem kevés kaját cipeltünk állandóan magunkkal, pont az ilyen helyzetek megoldására, mert Ferreiraban sem bolt, sem bár nem volt amúgy. Vacsi után gyorsan ágyba bújtunk a téli táj hidege elől, gondosan befűtve hálózsákjainkat és extra pokrócainkat a hajszárítóval , majd egy kis munka és blog írás után aludtunk el.

 

Április 29. Ponte Ferreira-Arzúa 35 km, 775 m szintemelkedés


A kialudt kandallónak köszönhetően igen hideg volt reggel 7-kor a szobában, amikor ébredtünk. Szállásadónk vidáman közölte, hogy nulla fok van, amikor lementünk begyűjteni a még mindig nedves ruhákat. A hajszárítóval ruhát szárogatva és mellette melegedve reggeliztünk meg, és szinte minden ruhát magunkra vettünk induláskor a hideg hallatára és a még mindig fehér rétek láttán. A hideg és a hó mellé társult a már lassan szokásosnak nevezhető reggeli köd, igen furcsa hangulatot adva a tájnak április 29-én. Alig 20 perccel indulás után meg kellett állnunk vetkőzni, mert a nulla fok ellenére is izzadtunk már. Közben egy hangos, hátizsákok nélkül érkező német csapat bukkant elő a ködből, akik valószínűleg abból a panzióból jöttek, ahol nekünk már nem volt hely. Nagyon megörültek nekünk, mert egy lápos réten a nyomunkat követve keltek át kőről kőre lépkedve, majd ha már nem volt más lehetőség, akkor a közeli rétre átmászva. Aztán elhagytuk őket, és egy darabig a szokásos magányunkban haladtunk ma is megmászva egy komolyabb hágót. Többször láttuk utunk során bozóttüzek nyomait, amik csak kis területűek voltak, de számunkra még így is nehéz volt elképzelni az állandó esőben és áradó folyók mellett, hogyan gyulladhat itt ki bármi is, bizonyára a nyári 40 fok feletti időszakban történtek a tűzesetek. A hágóra felérve ma viszont azt láttuk, hogy a fél hegy gyakorlatilag üszkös volt, a ködös-felhős homályba burkolózott táj a hegyoldalba elszórt fehéren világító kövekkel még túlvilágibbnak tűnt. A pokoli hegyről leereszkedve egy kis tanyán egy tehéncsordába keveredtünk, amit éppen a legelőre hajtott gazdasszonya 3 kutya segítségével, akik közül az egyik egy derékig érő lusta melák volt, aki a tőlünk való simogatás kunyerálásán kívül sokkal többet nem csinált, a másik egy kis kölyök volt, aki lelkesen próbálta utánozni az egyetlen dolgozó ebet, aki hangos ugatással terelte a nem túl együttműködő jószágot, ügyet sem vetve ránk a nagy kötelességtudatban. Aztán kikeveredtünk a sok pata közül és folytattuk utunkat az aszfaltossá és egyre népesebbé váló úton Melide felé. Közben többször eleredt az eső, nem sokkal előtt pedig a napi jégeső adagunkat is megkaptuk. Vasárnap 13 óra körül érkeztünk Melidebe és ezért azt gondoltuk, hogy minden csöndes lesz és zárva. Ehelyett valamilyen fiesta volt a városban, a boltok nyitva voltak 14 óráig, a főtéren nagy piac volt, az utcák tele voltak emberekkel, és ami számunkra szokatlan volt, hátizsákos zarándokokkal nagy tömegben. Egy bárban nagyon jót ettünk, én egy krumplival rakott tojás tortillat 3 euróért, nem 10-ért, mint előző este, társam pedig tintahal karikákat. Tele pocakkal elégedetten indultunk tovább Arzúa felé becsatlakozva immár az autópályának tűnő Francia Caminoba, amihez képest a Primitivo ösvényei alsóbbrendű földútnak tűntek. Innentől kezdve nem voltunk egyedül, 4-5 fős csapatok, párok tömege gyalogolt előttünk, mindig láttuk valakinek a hátát, akárhány ember mellett mentünk el, mindig volt azelőtt is valaki. Ez számomra elég kiábrándító volt, mintha minden privát szférámat elvették volna, de hát ez a Francia Camino a maga évi 300.000 emberével. Április normálisan még szerényebb előszezon lett volna, de mivel pont a négy napos, május 1-ét is magában foglaló hétvégén értünk ide, így rengeteg spanyol is csatlakozott az utolsó 100 km-re, hogy megkapják Camino oklevelüket. Melidéből egy elég jó minőségű és széles sóderes-földes út vezet Arzúaba. Néhol itt is sár volt, de ez semmi nem volt a Primitivo mocsaraihoz képest. Közben az idő borongós volt, néha eleredt az eső, aztán elállt, jó elfoglaltságot adva a tömegeknek a poncsók zsákból való elővételével és egymásra való feladásával. Mi csak belebújtunk, vagy hátradobtuk a zsákra a poncsót, megállás nélkül haladva el a pakoló csoportok mellett. A poncsók nagy részén még látszott a gyári hajtogatás, ezek az emberek biztosan nem gyalogoltak az elmúlt 30 napban, hanem csak aznap csatlakoztak a Caminohoz. Arzúa előtt nem sokkal egy kis faluban egy osztrák luxus busz várta utasait, akik egész nap zsák nélkül, vagy félig üres 10 literes zsákkal gyalogoltak, szállásukat már lefoglalták, csomagjuk már ott várta őket, gondtalanul szálltak fel a buszra. Akik pedig tisztességgel gyalogolnak, azoknak gyakran már nem marad hely az olcsó szállásokon. Melide elővárosi részén haladtunk már, amikor két férfi fejébe vette egy emelkedőn, amiből volt bőven Melide óta, hogy megelőz minket. Nagy szuszogással és lihegéssel mentek el mellettünk, elégedett vigyorral nézve ránk, hogy ugye látjuk milyen jók. Hát én felvettem a kesztyűt, és elhatároztam, hogy elintézek nekik egy kis szívrohamot, de legalábbis az arcukra fagyasztom a mosolyt. Nyugodt, hosszú lépésekkel és nagy botos karmozdulatokkal az apró lépésekkel tekerő és izzadó pasik nyomába eredtem, akik idegesen pillantgattak hátrafelé, látva, hogy a köztünk lévő távolság egyre fogy. Éppen beértünk Melidebe, amikor elmentem mellettük, itt feladták, és kínjukat egy térkép tanulmányozós megállóval álcázták. A városban találkoztunk újra a belga nővel, aki ápoltjait hátra hagyva itt Melideben találkozott férjével, aki valószínűleg a Francia úton jött külön. Az önkormányzati albergue, ami 8 euró lett volna a maga 46 helyével már tele volt, mire odaértünk, az osztrák nyugdíjasok boldogan vigyorogtak az ablakokban. Így kénytelenek voltunk a számos magán alberuge egyikébe menni 12 euróért, ahol szintén nem voltunk egyedül, alig volt már üres hely. Kipakoltunk és elmentük a városba vacsorázó helyet keresni. A szállás amúgy tele volt hirdetésekkel, ahol Camino taxit, 3 euróért csomagszállítást és 5 euróért bringa szállítást is kínáltak. Elég kiábrándító volt, ez már egy igazi üzlet, ahol sokan komoly összegeket fizetnek azért, hogy ne kelljen fáradniuk. Hűvös, szeles idő volt, de sütött a nap, a várost elárasztották a papucsban sántikáló zarándok-zombik. Annyian voltak, amennyi zarándokot az előző 28 napon együttvéve sem láttunk, részvétem a város lakóinak, akiket minden este ez a tömeg áraszt el. Az önkormányzati alberguevel szemben lévő kis étterem tűnt a legszimpatikusabbnak, mert sokféle menüt kínáltak baráti áron, illetve sokan is voltak, ami mindig jó jel. A zarándok tömegnek van pozitív mellékhatása is, mert az itteni menü választék sokkal szélesebb volt, sőt külön glutén mentes menü is volt, alig akartam hinni a szememnek. Én egy kombi menüt kértem, mert a sült csirkéből már nagyon elegem volt. Így végül egy glutén mentes tésztából készült zöldséges makaronit kaptam, hozzá glutén mentes baguettel, amit reggelire elvittem, másodikként pedig egy remek szép grillezett lazacot sült krumplival, amit külön edényben sütöttek nekem. Végezetül glutén mentes flan (alias creme brulé, vagy krém karamell) következett, és ha kértem volna, még glutén mentes sört is kaphattam volna az ételhez. Mindez 10 euróért, mint a többi menü. Az apró, szigorú pincér alig győzte a munkát annyian voltunk. Amíg megkaptuk az ételt, addig a wifin megnéztük e-mailjeinket és én írogattam a blogot. Közben a bortól, sörtől egyre jobb kedvű zarándokok már olyan hangosan beszélgettek, nevettek nyerítve, vagy éppen énekeltek, hogy már alig értettük egymás szavát az asztalunknál, úgy kellett egymás fülébe kiabálnunk, mintha egy jófajta rock koncerten lettünk volna. Úgy bekajáltunk, hogy nem volt könnyű visszagyalogolni a 2 percre lévő szállásunkra sem, ahol viszonylag gyorsan nyugovóra is tértünk, míg fiatal szobatársaink még valahol buliztak.

 

Április 30. Arzúa-Santiago de Compostella 40 km, 300 m szintemelkedés


A szokásos 7 órai kelés után kivártuk sorunkat, hogy a konyhában megreggelizhessünk. Utána összepakoltunk és útnak indultunk az utolsó napon. Borús idő volt és esett az eső, ahogy kimentünk Arzúaból. Az előző napról már ismert széles, szóderes földút vezetett Santiagoba is a nap nagy részében, csak az utolsó bő 10 km volt aszfalt. Sok esemény nem volt, a borongós időben hol esett, hol nem, csak mentünk erős tempóban, sorban előzve meg az embereket, de mindegyik előtt volt egy másik, az emberfolyamnak nem volt vége.  3-5 kilométerenként voltak bárok, éttermek, út széli pihenők, kezdtük érteni miért volt akkora felhajtás az útleírásban, amikor 26 km-en keresztül nem volt a Primitivon semmilyen bár, vagy bolt. Féltek, hogy az ilyen ellátáshoz szokott népek éhen halnak. Az első megálló 20 km-nél volt, ott is csak azért, mert O Pedrouzo-nál egy bár teraszán ott ültek a dél-amerikai fiatalok, és illendőségből váltottunk velük pár szót le sem ülve, hátunkon a zsákkal. Az embertömeg jelentős része itt szállt meg, és csak másnap ment Santiagoba, így kicsit kellemesebb volt az út a továbbiakban, végre megint magányosan tudtunk haladni több szakaszon. 30 km körül tartottunk végül is egy rövid uzsonna megállót a santiagoi repülőtér mellett. A Francia úton nagyon sok kerékpáros volt, mind mountain bike-al. Közülük is egy portugál csapattal kerülgettük többször egymást, ahogy kísérő autójuknál megálltak. Az utolsó 10 km-en szinte folyamatosan emelkedett az út, fel kellett mászni a Gozo hegyre, mely szinte a város bejárata. Felfelé jövet megkaptuk a mára kijáró jégesőt. Egész nap megúsztuk kisebb csöpögő esőkkel, erre a város előtt nem sokkal áztunk szét. A Gozo hegy tetején egy iszonyat ronda Camino emlékmű fogadja a zarándokokat. A tetején nem tudni mit szimbolizáló szarvszerű izék között egy kivilágítható kereszttel, talapzatán gyerekes stílusú domborművek, elsősorban II. János-Pál pápa látogatásáról, egyszerűen borzalmas. Innen pár száz méterre található az utolsó albergue, ami 500 férőhelyes, így mindenkinek lehet elképzelése a Francia Camino méreteiről. Mi továbbmentünk a belvárosba, ott akartunk egy ajánlott panzióban megszállni. A hegyről lefelé hömpölygött a Gozo hegyi albergueben megszállt és a városba igyekvő zarándokok folyama. Próbáltunk úgy tenni, mintha nem tartoznánk hozzájuk. 17 óra után valamivel értünk be a katedrális előtti térre, a Camino végpontjára. A téren most is jó páran értek célba gyalog és bringán is, boldogan ünnepelve magukat és egymást ölelkezve, kezet fogva és ezer fotót készítve. Persze a legelőkelőbb zarándokokat lesötétített ablakú Mercedes kisbuszok hozták a téren álló elegáns szállodához csomagjukkal együtt. Kis nézelődés és hangulatvétel után én a csomagokkal leültem a tér szélén és elkezdődött a gyorsnak és könnyűnek gondolt szálláskeresés, tekintve, hogy épp hogy csak az előszezon kezdeténél jártunk. Több címünk is volt, amik mind totál tele voltak, nem értettük, hogy lehet ez. Így aztán bő egy órát kellett keresgélni a belvárosban panziótól panzióig menve, mire akadt egy szabad kétágyas szoba 25 euróért fejenként. Santiago de Compostela a kultúra fővárosaként hirdeti magát mindenhol, évente közel 400.000 ember érkezik ide az összes Camino útról, gyakorlatilag ebből élnek, mégis mindezek ellenére is gondosan vigyáznak arra, hogy senki ne beszéljen a spanyolon kívül semmilyen más nyelvet. Így eshetett meg többek között az is, hogy az egyik panzióban a kétágyas szoba utáni érdeklődésre (double room) a recepciós csillogó szemekkel mutogatott a feje fölé, amiből arra lehetett következtetni, hogy van szabad szobája, és invitálja az embert, hogy nézze meg. Aztán gyorsan kiderült, hogy a feje fölött lévő polcon a rumos üvegeket mutogatta, mert azt hitte, hogy dupla rum (double rum) volt az érdeklődés tárgya, mert hát szobája az már nem volt szabad. Aztán végül minden ilyen viszontagság ellenére is sikerült szobát keríteni, ideje volt már, mert kezdtem a szeles hideg téren fázni. Gondolkoztunk vacsorán, de a jó meleg zuhany után, a hajszárítóval vörös izzásig befűtve a takaró alá már nem kívánkozott kimenni a hideg szélbe, így a madárlátta tartalékokból ettünk, és aztán a panzió wifijén keresgéltünk repülőt hazafelé. Döbbenetes árakat találtunk, és ekkor döbbentünk rá, hogy a 4 napos ünnep közepébe csöppentünk, mert gyorsabban jöttünk, mint terveztük, a 14 napos Primitivo szakaszt 8 nap alatt megcsináltuk. Út közben az ember nemhogy azt nem tudja, hogy hányadika van, de sokszor még azt sem, hogy milyen nap. Ráadásul másnap volt május 1. amikor minden zárva volt, az összes utazási iroda is, ahol repülőjegyet akartunk venni. Bánatosan tértünk nyugovóra.

 


Május 1. Santiago de Compostela


Ma reggel tovább aludtunk, mint 7 óra. Már nem kellett 8-ig elhagyni a szállást, és nem kellett 10 órát gyalogolni sem. Egy jó kis ágyban elköltött reggeli után elsőként a Camino irodába mentünk el még a nagy tömeg előtt, ahol a Credencialt bemutatva kiadták az oklevelet a teljesítésről. Az iroda a belvárosban van, egy kis belső udvaros házban. Az emeleten adják az igazolást, sorszámot adó automata van, tehát fel vannak készülve a tömegre. Mi 10 órakor csak pár percet álltunk sorba, de mire végeztünk a sor vége már a kertben kanyargott, ezt megúsztuk. Eredeti tervek szerint még tovább gyalogoltunk volna Finisterrebe a tengerpartra, az Európai kontinens legnyugatibb pontjára, ahol igazából végződik a Camino, és ahol a Szent Jakab kagylók teremnek, de az idő továbbra is nagyon rossz volt, így ettől eltekintettünk, és busszal terveztük megtenni az utat. Ezért felkerestük a turista információs irodát, hogy megtudjuk van-e bármilyen utazási iroda nyitva, illetve milyen lehetőségek vannak eljutni Finisterrebe, és Madridba. Mindenre gyors és profi választ kaptunk nyomtatott menetrenddel, időjárás jelentéssel. A turista információ az egyetlen hely a városban, ahol beszélnek angolul, illetve nem, mert az okleveleket kiadó irodában is, de ennyi. Számomra érthetetlen ez a dolog a „kultúra fővárosában”, és egy olyan helyen, ahol a külföldi turistákból és zarándokokból élnek. Itt ráadásul nem csak egy tál ételt kell az ember elé lökni és az árát a papír terítőre írni, hanem itt ügyintézés folyik, innen utazik mindenki haza, vagy még máshova Spanyolországon belül, rengeteg a bolt, mindenhol pénzt szeretnének kiénekelni a büszkeségtől megrészegülten költekező zarándokokból, csak éppen spanyolon kívül semmilyen más nyelven nem hajlandók kommunikálni. Közben elkezdett esni az eső, a város kicsit álmos volt május 1-én, csak a bárok és ajándékboltok voltak nyitva, minden más zárva. Volt még időnk a déli mise előtt, így sétálgattunk kicsit az utcákon, illetve megpróbáltunk egy járatot találni haza és repülőjegyet foglalni egy internet kávézóban, ahonnan viszont nem lehetett elérni a Wizzair online fizető központját, így maradt az iPad a saját internettel, ahonnan gond nélkül megoldottuk a dolgot. Brutális árak voltak és helyek alig, így voltunk kénytelenek Madridon keresztül hazautazni ahelyett, hogy direkt Compostelaból repülhettünk volna. Innen elsiettünk a katedrálishoz a misére, hogy hősiesen végigüljük a show-t, amit a zarándokút végállomásához méltóan adnak elő. A mise elején minden, a mise előttig bejelentkezett zarándokot felolvasnak, no, nem név szerint, csak hogy két magyar testvér Irúnból tette meg az utat, aztán sorban az összes ország és az összes út, a spanyolokat város és megye szerint is csoportosítják. A kereszthajó csak a zarándokoknak van fenntartva a mise idejére, itt csupa színes ember üldögél az esőkabátjaiban, míg a főhajóban a helyiek a sötét, utcai ruhákban, látványos a két csoport különbsége. Sajnos az igazi show, a 80 kg-os füstölő lengetése elmaradt, így csalódottan indultunk kifelé, kihagyva a mindenféle szent szobrok végtagjainak simogatását és csókolgatását, ahol amúgy addigra már komoly tömeg állt sorba. Kifelé menet összefutottunk francia és dél-amerikai zarándoktársainkkal, akik meghívtak minket egy közös búcsúvacsorára, 19 órai randit beszéltünk meg a katedrális elé. És hát ott volt a lengyel páros is, a buszozós nő, aki elszedte Tineoban a fűtőtestünket, és a barátnője, akivel több nap is együtt aludtunk az alberguekben. Az öreglány sokáig mustrált minket, aztán büszkén kibökte, hogy ő emlékszik ám ránk, ahogy sajtot reggeliztünk. Hát, mi is emlékeztünk a hideg éjszakára, a vizesen maradt ruhákra, a hajnali zacskócsörgetésre és pofátlan zajozásra, de nem szóltunk semmit. A katedrális előtti térre most is érkeztek a befutó gyalogos és bringás zarándokok, ünneplés, fotózás, ahogy minden nap. Aztán nyakunkba vettük a várost, hogy megvegyük a buszjegyünket másnapra Finisterrebe és a vonatjegyet Madridba. Vonatjegy már nem volt, így egy éjszakai buszra vettünk jegyet. A délután hátralévő részében szemerkélő esőben sétálgattunk a városban, nézegettük a nyitva lévő boltokat és vettünk pár apróságot egy kis öregnél egy éjjel-nappali közértben. Ő sem beszélt angolul, de nagyon értékelte erőfeszítésünket, hogy spanyolul próbálkozunk a dolgok és mennyiségek megnevezésében és nem csak mutogatunk. A szállásra visszatérve kicsit összeszedtük magunkat a vacsora előtt, majd találkoztunk a többiekkel a katedrálisnál. A lengyelek kivételével mindenki ott volt: a francia srác a barátnőjével, az argentin testvérpár, a belga nő a frissen csatlakozott férjével és az ő belga barátja. A vacsora 9 euróért bőséges és finom volt, csak eléggé elhúzódott, így 22 óra után sétáltunk haza szállásunkra. Mindent össze kellett pakolnunk, mivel másnap végleg elhagytuk Compostelat.

 

Május 2. Finisterre


A pakolás nagyját már este megcsináltuk, így reggel már nem volt sok teendő. 9 órakor indult a buszunk Finisterrebe, és mivel addig mindenhol nagy volt a tömeg, ezért jóval korábban az állomáson akartunk lenni, hogy biztosan legyen helyünk, ugyanis ezt a jegyet nem lehetett elővételben megvenni. Mivel a buszpályaudvar nem a belvárosban van, ezért tömegközlekedéssel mentünk. A két nagy hátizsákot 3 euróért a csomagmegőrzőben hagytuk és két kicsi zsákkal mentünk kirándulni, amiben a reggelink és esőruha volt. A busznak 3 óra kellett a 120 km megtételére, mert kisebb utakon és rengeteg településen keresztül ment, és nagyon sok helyen megállt.  5 óránk volt Finisterreben, ami elég is volt, főleg, hogy a szokásos botrány időjárás volt ezen a napon is. Először kicsit a központban nézelődtünk, bár ezt elég gyorsan lehet abszolválni, mert apró az egész. Utána indultunk el a világítótoronyhoz, vagyis a Farohoz, ahova kb. 3 km-es aszfaltút vezet a városból. Eddig csak csepegett, de itt kezdett el ömleni az eső, és hozzá elég erős szél is volt a tenger felől. Jól megázva értünk Európa legnyugatibb pontjára. Itt a világítótoronyban egy kávézó van és más semmi. A földnyelven túl már csak az óceán van, és valahol a messzi távolban Amerika. A világítótorony előtti sziklák tele voltak ott hagyott, és helyenként meg is gyújtott cipőkkel, bakancsokkal, egyéb felszerelésekkel és komplett hátizsákokkal. Gazdáik elérték az út végét, és itt le is rakták a csomagot. Van egy szokás, miszerint az út végén el kell égetni valamilyen használati tárgyat, úgymond a régi életből. Ez amúgy tilos, ki is van táblázva, de van, akiket ez láthatóan nem zavar. Mi nem égettünk semmit, már csak azért sem, mert épp hogy csak elállt kicsit az eső. Visszagyalogoltunk Finisterrebe, hogy a városka ellenkező oldalán a parton gyűjtsünk néhány Szent Jakab kagylót, de a szerencse nem állt az oldalunkon, dagály volt, és így csak törött, jelentéktelen kagylódarabok és egy csomó hínár volt a parti homokban. Közben újra elkezdett esni, és a szél sem akart lecsendesedni. Finisterre parti sétányán beültünk egy kis halétterembe egy polipra, aztán már indult is a buszunk vissza Compostelaba. Valószínűleg az időjárásnak is nagy szerepe volt abban, hogy ez a lepukkant, alvó halászfalu nem hagyott mély nyomot bennem. Újabb 3 óra következett a buszon visszafelé. Compostelaban 1,5 óránk volt a madridi busz indulásáig, addig vettünk egy kis gyümölcsöt és nasit az éjszakai útra, kiváltottuk a csomagmegőrzőből a hátiszákokat, és felszálltunk az éjszakai buszra.