A szombati túrán minden stimmelt: novemberhez méltatlan tavaszi idő, igen számos és lelkes csapat és gyönyörű táj. 

 Nem volt túl bíztató az egész héten át tartó hideg, nyirkos, esős időjárás, de szombatra legalább esőmentes napot ígértek. Ebben reménykedve gyűlt a csapat a tihanyi parkolóban, ahol az első gondunk az volt, hogy napszemüveget senki sem hozott. Közös bemelegítés után szép libasorba fejlődve indultunk útnak. A barátlakásokig és vissza viszonylag szűk ösvényen haladtunk, így visszanézve komoly kígyózó sort láttunk.
Lecsúszkáltunk a forráshoz is, majd indultunk tovább. A Külső-tó közelében már szélesebb ösvényeken haladtunk, a csapat pedig kondi és beszélgetési témák szerint kezdett csoportokra oszlani. Újra és újra ámulatba ejtett minket a már tavaszias időjárás, ami még hosszabb főben ülős pikniket is lehetővé tett november közepén.  Aztán jöttek az emelkedők és a gyöngyöző izzadság a homlokokon, de a gerincről a Sajkodi-öböl felé elénk táruló látvány kárpótolt mindenért. Tavasszal ilyet nem látni, mert a kilátás legnagyobb részét a fák lombja takarja olyankor. Erdei ösvényeken mentünk tovább, majd pihenésként az újoncokkal gyakoroltuk a technikát. Utolsó előtti állomásunk az Aranyház nevű gejzírkúp volt, aminek senki nem tudott ellenállni, hogy fel ne másszon rá. Sok szép képet készítettünk ott háttérben a Belső-tóval és az apátsággal. A célegyenes sem volt éppen csúnya terep.  A lemenő Nap aranyló fényében érkeztünk be Tihanyba a Belső-tó melletti, csendben legelésző szürke marha gulyával tarkított gondozott gyepen. Senki sem bánta, hogy végre leülhetett. Utolsó erőfeszítésként még felmásztunk az apátsághoz és már giccsbe hajló tájban, a Balatonnal a háttérben, rózsaszínű felhők előterében nyújtottunk, hogy izmaink és inaink jó állapotban legyenek. Aztán végre nekiláttunk a tortáknak.
A legnagyobb öröm számunkra az volt, hogy sokan elámultak Tihany ezen arcán, mert nem is gondolták, hogy ilyen szép tájak övezik a mindenki által ismert települést és apátságot.

Csapattársaink élményei:

„Nagyon-nagyon jó volt a tihanyi túra, nem bánom, hogy ma úgy érzem, mintha kétoldali csípőlövésem lenne. Hihetetlen, hogy az ország keresztmetszetét adta a csapat. Köszi a szervezést és vezetést, álomszép az a környék, de senki nem tudja, mert mindenki csak az apátsághoz rohan a túlsó oldalra. Nagyon haragudnék magamra, ha ezt kihagytam volna!”
„A túra nagyon jó volt, és a torta a végen meghozta a katarzist.”
„Hálás köszönet Nektek a tihanyi élményért!!! Eltérő korosztály, eltérő kondíció, eltérő egészségügyi állapot, eltérő nemek, de azonos igények  - jól érezni magunkat ezen a napon a nordic walking segítségével. Ezt az élményt sikerült Nektek megvalósítani! Jól előkészített és tervezett program, szakszerű, bájos, empátiával telt túravezetés, csodálatos idő. Minden együtt volt!”
 „Nagyon köszönöm ezt a szép hétvégét! Soha nem láttam még Tihanyt ilyen szépnek, és nem is ismertem ezeket a részeit.
Azt hiszem nagyon sokan elmondhatjuk, hogy eddig az Apátságon kívül mást még nem is  láttunk ott.  De ami még fontosabb! Féltem egy kicsit nekivágni ennek a túrának, mivel az alaptanfolyamot elvégezve teljesen kezdő voltam, ráadásul ülő munkát végeztem egész életemben, vannak már egészségügyi problémáim is, és nem is sportolok, mozgok igazán, na meg  néhány évtizedet megéltem már! De a hangulat feledtette velem mindezt! Alig várom, hogy legyen folytatás! Felejthetetlen élmény volt ezzel a csapattal együtt lenni!!! A torta pedig fenséges volt.”
„A szombati túra tényleg nagyon jól sikerült, azóta abból "élek", ezt is köszönjük!”

Feladtuk magunknak a leckét, hogy legalább ilyen jó túrát szervezzünk legközelebb is, de igyekszünk megfelelni a kihívásnak.

Az időjárás ismét kegyeibe fogadott minket, hiszen gyönyörű időnk volt. A Mátra aranysárga és izzó vörös színekben ragyogott a napsütésben. Budapest még alig sárguló erdeihez képest igazi meglepetés volt az a meleg színorgia.

Pénteken a késő délutáni megérkezés után rövid gyakorlás volt, majd bőséges vacsora után kellemesen elbeszélgetett a társaság, s korán nyugovóra tértünk. Szombaton reggeli után csatlakoztak hozzánk akik csak a szombati túrára jöttek, s így együtt Molnár Tamás tanár úrral vágtunk neki  a 16 km-es távnak. Mátraszentistvánon vettük be magunkat az erdőbe és kezdetét vette az élő botanika óra a tanár úr segítségével. Kiderült, hogy akár jól is lakhatnánk a különböző gombákkal, növényekkel, termésekkel, ha nem várt volna ránk kiadós vacsora. A sok látnivaló miatt lassabban haladtunk, sokszor megálltunk nézelődni, meghallgatni az érdekes tudnivalókat az erdőről lakóiról. Első komolyabb pihenőnk Fallóskútnál a Mária kegyhelynél volt, majd onnan felmásztunk az Ágasvári turistaházhoz,  ahol jót lakmároztunk sült virsliből és kolbászból. Onnan a bátrak még a kettős csúcsot is meghódították, a kényelmesebb csapat pedig szintben ment tovább és nem sokkal Mátraszentistván előtt találkozott újra a két csapat. Nyújtás után az egynapos túra résztvevői rövid pihenő és egy sztrapacska után indultak haza, a többiek zuhanyozás után grillvacsorára gyűltek egybe.  Az este hűvös volt, de a grill melege és füstje mellett jóllaktunk. Utána gázmelegítők alatt néztük és hallgattuk Koppány hegyi élménybeszámolóját indiai, tibeti és európai magashegyi havas kalandjairól, melyhez jól passzolt lefagyó lábunk.

Vasárnap egy rövid galyatetői túra és egy Walk in Balance túra között választhattak a résztvevők. A rövid levezető programot nyújtás zárta, majd kora délután indultak a telekocsik hazafelé.
Megállapítottuk, hogy a Mátra nem csak tavasszal, de ősszel is gyönyörű, melyről a képek is tanúskodnak. Tavasszal újabb túrára megyünk ezen a környéken, aki tehát lemaradt, még 2009-ben bepótolhatja a mulasztást.

Bár az időjárás előrejelzés mindent megtett, hogy elriasszon mindenkit a szeptember közepi hétvégéi szabadtéri programoktól, azért közel 20 fő vágott neki boldogan a bakonyi betyárok nyomdokain a túrának.
Szombaton borongós időben találkoztuk Várpalotán, ahol a helyiek fel is adták a részvételt. Később azonban a bátrak díjaként ragyogó napsütésben néztük meg a Pusztapalota várromot, majd felmásztunk az Öreg Futóné toronyba is, ahonnan az egész Bakonyt be lehetett látni, sőt még a Balatont is. Végezetül a tési szélmalmokat látogattuk meg. A 22 km-es túra után igencsak fáradtan mentünk Várpalotára vacsorázni, ahol a régi tiszti kaszinók hangulatát idéző étteremben, tánczene hallgatás közben a töltöttük fel szénhidrát raktárainkat. Igen hosszan várakoztunk az ételre, de megérte, mindenki szép adagot pusztított el, ringatásra pedig senkinek nem volt szüksége utána, bár nem mindenkinek volt nyugodt éjszakája, mivel a Mária napi búcsú okán rendezett diszkó miatt remegtek az ablakok fél éjszaka.

Vasárnap már kicsit borongósabb volt az idő, de száraz. Ez ellen úgy védekeztünk, hogy igen komoly svédasztalos reggelizést rendeztünk, majd elkészítettük szendvicseinket is. A rövidebbik túranapot Magyarország legnagyobb szélerőművénél kezdtük, majd visszaugorva az időben meglátogattuk Jásdon a műemlék vízimalmot, ahol házi készítésű kecskesajtot, fahájas körte és bodzalekvárt is vásároltunk a mlaom megtekintése mellett. Utána pedig jött a túra a festői Római-fürdőhöz a szurdokon keresztül. Az addig száraz idő miatt ugyan a vízesés nem volt túl bővizű, a szurdok mégis mély benyomást tett ránk. Aznap igen sok alkalmat találtunk szendvicseink pusztítására, így a szurdokban is. Végül a Szent-kútnál fejeztük be a túrát. Az időjárás még a nyújtást is kivárta, s csak akkor kezdett esni, amikor már indultunk az autókkal.

Szalamandra vasúttal a Schneebergre (osztrák nordic trekking túra)

Óriási szerencsénk volt az időjárással. Az indulás előtti napokban szinte óránként néztük az időjárás jelentést, mert itthon ömlött az eső és egész hétre ilyen időt jósoltak. De a szerencse velünk volt, egyedül a szombati túranapon volt napsütés és igazi túraidő.
Kicsit korán, még ásítozva indultunk útnak Pestről, Győrből, Sopronból és a Balaton mellől, hogy aztán fél 10-kor összetalálkozzunk Puchbergben a vasútállomáson. Jó hogy volt foglalásunk, mert kacskaringós sorban várakoztak a vonatra.

Itt a tervnek megfelelően kétfelé oszlott a csapat; 10 bátor jelentkező gyalog vágott neki a hegynek, 14-en pedig a vonattal. A vonatút 50 percig tartott és gyönyörű tájon vitt fel minket a hegy meredek részén. Közben persze gondosan betervezett óriásbukta-evő megállóval, ahol a napi kalória bevitel egy tekintélyes részét máris megoldottuk. A vonatból kiszállva kaptunk botra és teljesítettük a maradék kb. 300 méter szintkülönbséget, aminek az utolsó szakasza igen komoly mászás volt. Itt le is lassult a csapat rendesen, de a nehéz terepet és a meredek hegyoldalt nézve erre volt is alibink. A szeles, hűvös csúcson aztán bevártuk egymást. Ott kicsit elüldögéltünk, nézelődtünk még mielőtt a közeli hüttében elfogyasztottuk volna szendvicsünket, meleg teánkat. Terveink szerint ezután indultunk volna a gyalogosan feljövő csapat elé, akik viszont olyan jó tempóban haladtak, hogy mire útnak indultunk volna eléjük, már fel is értek a menedékházhoz. ők még tovább mentek a közeli csúcsra, mi pedig lenéztünk a hegynek azon az oldalán, ahol ők feljöttek.

A gyalogos csapat 6 km alatt 800 m szintkülönbséget győzött le, ami sokszor szabályos mászás  volt, ahol a kezeket is kellett használni, tehát a nordic walking botokat többször is le kellett tenni, helyesebben fel a hátizsákra a biztonság érdekében. Itt nem volt helye tériszonynak, nyafogásnak, menni, mászni kellett, de nagyon jól állták a sarat. A napsütötte fennsíkon a puha, Nap melengette fűben elnyúlva még relaxáltunk kicsit, mielőtt mind a 24-en együtt elindultunk volna lefelé.

Úton a vonat végállomása felé még beültünk az egyik hüttébe egy jól megérdemelt evésre. Utána az erősek még egy közeli kis csúcsra felszaladtak, a többiekkel pedig visszabandukoltunk a Szalamandra vasút végállomásához.

Végezetül egy jót nyújtottunk még együtt lábunk alatt Puchberg városával, mellettünk a hegyi kápolnával, majd megküzdöttünk helyünkért a zsúfolt vonaton. Lefelé menet még egy kis buktavásárlás, nézelődés, de már sokak feje bólogatott a fáradtságtól.

A parkolóban aztán ki-ki autóba szállt, vagy még kicsit nézelődött a festői kis városkában és a késő esti órákban szerencsésen mindenki hazaért. A másnapi edzésen aztán nem volt nagy tülekedés, mindenki inkább a pihenést válaszottta.

Igazi tavaszi időben és népes csapattal teljesítettük az Óbuda-Solymár, Szarkavár 17 km-es túrát.
Az óra átállítás szerencsére csak egy embert tréfált meg, a többiek mind jó időben voltak a gyülekező helyen. Rövid energetizáló gyakorlatok után vágtunk neki az útnak.
Ezen a túrán sok olyan résztvevő is volt, aki itt próbálta ki először a sportot, s még a délutáni visszaérkezés után is úgy gondolta, hogy egy tanfolyam keretében jobban is szeretné megismerni ennek a sportnak a relytéjeit.
Az utunk gyönyörű tájakon vezetett, meglepő, hogy Budapest közvetlen közelében is milyen szép helyeket lehet találni. Az ösvények mentén számos virág nyílt, sok helyen kellmes ibolya illatban gyalogoltunk. Mivel a népes társaságban különböző korú és edzettségű emberek voltak, ezért kétfelé oszlottunk. A társaság egy része gyorsabban, helyenként kicsit meredekebb útvonalon ment, míg a kezdők és lassabb tempót kedvelők könnyebb ösvényen mentek. Természetesen az út nagy részében együtt haladtunk.
A kb. két éve felújított vár rendezett látványa sokakat meglepett. Rövid picknick alatt megismerkedtünk Solymár és a vár történetével, majd újult erővel indultunk vissza egy másik, rövidebb útvonalon. A szokásos közös nyújtás után búcsúztunk el egymástól.

 Túrázók álma volt az időjárás, amiben nekivágtunk a 2076 m magas Schneeberg csúcs meghódításának. Ragyogó napsütés, lágy szellő, rengeteg túrasíző és túrázó, köztük meglepően sok magyar is. Egy szó mint száz, nem voltunk egyedül a hegyen. Nagy lendülettel indultunk neki az első meredekebb emelkedőnek a sípálya mentén, majd a sokkon túljutva megpihentünk az Edelweiss Hüttenél. Onnan már szelídebb szerpentines emelkedőn folytattuk utunkat egy darabig. A lankásabb rész után ismét egy komolyabb emelkedő következett, ahol már meg-megállva haladtunk, csokival és műzliszeletekkel doppingoltuk magunkat és pótoltuk az izzadsággal elvesztett folyadékot.  Ennek jutalma egy gyönyörű rétekkel tarkított,  szinte sík, fenyőkkel tarkított, meleg napsütéses szakasz volt. Itt ámuldozva, pihengetve haladtunk tovább, míg elénk tárult a nagy valóság és a fejünk fölé magasodott a csúcs. Szinte karnyújtásnyira volt előttünk a kereszt a tetején, mégis nagyon magasan a fejünk felett. A csapat minden tagja összeszedte maradék erejét és nekivágtunk az emelkedőnek.  Mivel régen esett hó, a túrasízők szinte sík jéggé csiszolták már az "ösvényt", mely ezen a részen többnyire 60 fokos meredekségű volt. A csapat ereje ettől vészesen kezdett fogyni, ahogy az időnk is. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy fő az élvezet és a biztonság és csak másodlagos a teljesítmény, ezért a magasság kb. 75%-ának teljesítése után végül is visszafordultunk, hogy még sötétedés előtt biztonsággal lejussunk a hegyről. A kellemes rétre visszaérve a langyos napsütésben tartottunk egy nagyobb étkezési-öltözési pihenőt. Mivel a Nap egyre alacsonyabbra szállt, vele együtt a  hőmérséklet is lement és a lefelé menet amúgy sem izzasztott meg minket úgy mint a felfelé mászás, emellett kezdett a  szél is élénkülni. Meglepő gyorsasággal ereszkedtünk lefelé, amiben valószínűleg a hidegnek is szerepe volt. 17 óra táján értünk vissza az autókhoz a sífelvonó lábához. Rövid csomagolás után pedig útnak is indultunk, mert a nagy teljesítmény után még 300 km autózás állt előttük hazáig. Jó lett volna feljutni a csúcsra, de így is nagy  élményben volt részünk. Nyáron újra megyünk, akkor már persze hótalp nélkül nordic walking botokkal és egy másik útvonalon, ahova várjuk a bátor túratársakat

Január 17-20. között nordic élményhétvégére mentünk Ausztriába, Bad Aussee-be. Az időjárás sajnos nem kedvezett nekünk, ez a képeken is jól látható, 3 napig zuhogott az eső. Csak az utolsó napon kegyelmezett nekünk, amikor már hazafelé indultunk. Azért vasárnap délelőtt még kiélveztük a felszakadozó felhőzet mögül kibújó Napot.

A csapat szinte csupa sífutó kezdőből állt, közülük azonban sokan rendszeres síelők voltak. Csütörtökön az utazás után azonnal mély víz következett, lécbérlés után neki is kezdtünk a gyakorlásnak. A nagy meglepetésen, amit a lécek csúszóssága, keskenysége és a tény, hogy csak a cipő orrésze van a kötésbe fogva jelentett, az első délután átestünk. Természetesen mindezt kellemesen zuhogó esőben. A bőséges vacsora után este még egy jókora sétát tettünk egy közeli, a hótól  egyáltalán nem látható tóhoz, majd közösen kávéztunk-teáztunk a közeli golfszállóban. Másnap reggel folytattuk a sífutás tanulását. Meg kellett ismerkedni a lejtőn való haladás és a kanyarodás fortélyaival, és tovább javítottuk a biztos mozgást. Kis hütte beli étkezés és pihenés után folytattuk a gyakorlást és a bátrabbakkal és jobb kondiban lévőkkel már 2, komoly szintkülönbséggel bíró kört is mentünk a Bla-Almban. A tányérokon nem sok maradt vacsorakor és ringatni sem kellett senkit. Harmadik nap kétfelé vált a csapat, akinek kedve és bátorsága volt, az hótalpas túrát tett a Loser-re. Az igazi vagányok hátukon vitték fel a sífutó léceket és azzal siklottak le, alaposan begyakorolva a sífutó lécekkel való lesiklás tudományát a kb. 6 km-es úton. Aki erre nem vállalkozott, az hótalppal lesétált, vagy sílifttel jött le. A többiek addig szorgalmasan gyakorolták a sífutást. Kicsit több mint 24 óra után már mindenki  biztosan állt a lécein és nagyon szép tempójú és ritmusú siklást produkált akár botok használata nélkül is. Délután még sífutás rogyásig. Visszaérve a szállodába ránk fért már egy jó kis közös nyújtás. Mindenki tudta, hogy fárasztó lesz ez a hétvége, de sokan azért nem számítottak arra, hogy olyan helyeken is izomlázuk lesz, ahol eddig nem is sejtették, hogy van izmuk. A vacsora aznap sem okozott gondot, mint ahogy az alvás sem. Vasárnap végre napsütésben róhattuk a köröket,  végre, meglátva amit addig csak körvonalakban láttunk a ködön és felhőkön keresztül, hogy milyen festői környezetben vagyunk. Dél tájban aztán zuhanyzás és pakolás után útnak indult a csapat hazafelé. Meggyötörve, de törve nem, sok élménnyel tértünk haza. Ennyi idő alatt is szuper kondit szereztünk, melynek megtartása most a fő cél. Ezúton is szeretnénk gratulálni a bátor résztvevőknek, hogy ilyen jó diákok és lelkes északi sportolók voltak! Aki lemaradt, de kedve lett volna csatlakozni hozzánk, azt szívesen látjuk márciusban.

Az időjárás jelentés ijesztgetése ellenére igen kellemes időben, nem túl melegben, lágy szellő kíséretében indultunk útnak patvarci főhadiszállásunkról. Esőriasztónak azért dzsekit vittünk. Rövid bemelegítés után vágtunk neki, és változatos tájon haladtunk keresztül. Tarlókon, erdős részeken, gáton gyalogolva jutottunk el a Szügyi-tóhoz. Ott egy hosszabb pihenőt tartottunk, ettünk-ittunk kicsit. Akinek kedve és ereje volt, azokkal megkerültük a szép fekvésű horgásztavat. Az ismét kiegészült csapattal közösen indultunk visszafelé. Nem sokkal Patvarc előtt azokkal, akik még egy kis kihívásra vágytak nekiindultunk pár domb megmászásának. A nordic walking botok új funkcióját tudtuk gyakorolni az elhanyagolt zöld jelzésen, ahol fejünk tetejéig ért a susnyás, úgyhogy a botokkal, mint bozótvágókkal törtünk magunknak utat. Kis izgalom is kijutott nekünk, mert két hölgy egy kanyarban ellenkező irányba indult mint mi, de szerencsére még a Szlovák határ előtt sikerült őket utolérni és visszafordítani. Ehhez a kis kalandhoz az is hozzájárult, hogy nem volt több helyütt térerő, úgyhogy legközelebb rádió adó-vevőket fogunk vinni.

No de minden jó ha jó a vége, egyszer csak a dzsungelből is kijutottunk. Gondos kullancsvizsgálat után folytattuk utunkat immár szelídebb tájakon. Kb. 15 órakor értünk vissza Patvarcra, ahol egy kellemes közös nyújtás és lazítás után rávetettük magunkat az addigra elkészült bográcsgulyásra, és bőséggel ettünk hozzá a házi sütésű kenyércsodákból is. A kalóriákat nem számoltuk, ettől a velünk túrázó dietetikus is eltekintett. Aztán kis beszélgetés és pihegés után lassan útnak indultak a telekocsik vissza Budapest, Miskolc és Nagymaros irányába. Jó volt, úgyhogy még sok hasonló túrát tervezünk!

Augusztus 11-én vágtunk neki 20 fővel a Bécsi erdőnek. Az augusztus addig kánikulával, szárazsággal telt, ez azonban a mi túránk tiszteletére megváltozott. A túra egy kellemes kb. 20 km-es kis szintemelkedésű útnak indult, amibe aztán az időjárás alaposan belerondított. Már induláskor borús, hűvös idő volt, Ausztriában 14 fokot mutattak a hőmérők és helyenként szakadó esőben utaztunk már az autópályán is. A kedvünkön azonban ez mit sem változtatott, töretlenül haladtunk célunk felé. A kiindulási pontra megérkezve is csak sok jót nem ígérő felhőket láttunk, de az eső csak szemerkélt, így bízva a jó szerencsében nekivágtunk a túrának. Az első hüttéhez érve már szépen kimelegedve ettünk-ittunk keveset és vettük le a dzsekiket, pulóvereket, majd indultunk tovább. Az eső elállt, és kb. 30 percig úgy tűnt, tényleg megússzuk szárazon a túrát. Egy fennsíkra érve a két csúcs közötti átkelésnél azonban olyan hirtelen és olyan intenzíven kezdett el zuhogni az eső, hogy még felöltözni sem volt időnk, szétázott ruhára meg már nem is volt érdemes. Vártuk mikor csendesedik és folytattuk utunkat. Erre azonban egész nap nem került sor, s mire ezt elfogadtuk, már egyszerűbb volt előre haladni mint visszafelé, így hát továbbmentünk. Ehhez aztán még igen szép szél is társult, ami libabőrt csalt csuromvizes lábunkra és kellemesen jegessé tette ránk tapadó vizes ruhánkat. Ami miatt mégis élvezetes volt a túra, az a szuper csapat volt. Biztos mindenki fejében megfordult egy-két csúnya gondolat azzal kapcsolatban, hogy minek is indult neki, de a többiek mosolya, optimizmusa és jó humora átlendítette ezeken a pillanatokon. Sportértéke azonban határozottan volt a túrának, erősítettük jellemünket, kitartásunkat, és a hideg miatt nagyon szép tempóban gyalogoltunk, úgyhogy a kondíciónk is javult. A nem optimális időjárásra tekintettel kb. 2 km-t rövidítettünk a túrán, és így értük vissza a kiindulási ponthoz, ahol a sofőrök elmentek az 1 km-re lévő autókért, a többiekkel pedig megszálltunk egy kis helyi éttermet. A mosdóban forró vízzel életet leheltünk lefagyott kezeinkbe, kicsavartuk vizes ruhadarabjainkat, akinek volt az autóban száraz csere ruhája, az boldogan felvette azt. Hogy azért kellemes dolgok is történjenek velünk aznap, egy jó ízűt ettünk és beszélgettünk még. Legnagyobb meglepetésemre az, aki a leglengébben volt öltözve, tehát a legjobban fázott, ráadásul már betegen érkezett, kérdezte meg mosolyogva az asztalnál, hogy mikor lesz a következő túra. Megnyugodtam, mert akkor mégsem lehetett annyira rossz. Aztán lassan elindultak az autók hazafelé. Az úton azonban még újabb megpróbáltatások vártak ránk, mert a határon úgy 1,5 órát, aztán az M1-esen még 30 percet álltunk a dugóban. Fényképek alig készültek, mert úgy zuhogott az eső, hogy a gépek érdekében elő sem vettük őket, egy mp3 lejátszó így is bánta a túrát, nem bírta elég jól a vizet. Mivel kicsit nedves volt a fű, a leülős, uzsonnázós pihenők is elmaradtak, mindent visszavittünk amit hoztunk az útra. Sebaj, a legközelebbi túrán ezt is bepótoljuk! Még egyszer gratulálok minden kedves teljesítőnek!

Június 30-án került megrendezésre ez a 16 km-es "teljesítmény túrácska" a Hortobágyi Nemzeti Parkban. A kicsinyítő képző nem az eseménynek, hanem a távnak szól, hiszen azért egy igazi teljesítmény túra 25 km-nél kezdődik. Szerencsére az idő kegyes volt hozzánk és bár párás, de felhős időben tehettük meg a távot. Igaz a pusztára jellemzően 0 m szintkülönbség volt, de a terep nem volt könnyű. A szittyós területeken az állatok patája mély lyukakat vályt, amiket az elmúlt idők tűző napsütése beton keménységűre szárított, így aztán igencsak a lába elé kellett néznie annak, aki nem akarta a bokáját kificamítani. Az ürgék is szorgalmasak voltak, azokba a lyukakba a botokat lehetett beleszúrni úgy, hogy szinte feléig eltűnt. Aki nem figyelt könnyen a botját is törhette így a lendületes gyaloglás közben. A túra elején lassabb tempóban kezdtünk, sok volt a látnivaló, el kellett készíteni a kötelező szürkemarhás képeket is, így itt elég sok időt veszítettünk, de megérte. Kb. a táv felénél kezdtünk belendülni és 7,5-8 km/órás átlag tempóval teljesítettük a 16 km-t! A borús idő ellenére is sikerült kicsit megpirulni, a kézfejeken ott volt a bot pántrészének és a pulzusmérő óráknak a fehér lenyomata. A célban kicsit megpihenve, nyújtás után sókristálytól fehér bajszos, mosolygós és büszke hölgyek és urak tervezgették már a következő túra hosszát és idejét.

Még a Gerecse 50-en sikerült két igen szép méretű sebet szerezni a sarkamra ami erősen elgondolkodtatott azon, hogy így érdemes-e nekivágni a 100 km-nek és esetleg teljesen tönkretenni a lábaimat. Mivel viszont a többieket én rángattam bele ebbe a kalandba, úgy éreztem, hogy nem tehetem meg velük, hogy meg sem próbálom. Így vágtunk neki a Kinizsi 100-nak május 19-én kora reggel részemről az esélytelenek teljes nyugalmával Gúth Erikkel és Nagy Attilával, és álltunk be az éjszakai zuhétól ázott aszfalton a szép hosszúságú sorba nevezni. Meglepően gyorsan ment és igen profi volt a szervezés is. A Gerecse túrával ellentétben itt minden info a szintkülönbségtől a vasútmenetrenden át a vízvételi helyekig pontosan adott volt.A teljesítés nem mindenki számára jelentett azonos feltételeket. Aki előre bejelentette, használhatott külső segítséget. Vagyis az indulók egy része szép méretű hátizsákkal a hátán indult útnak, sokan pedig egy mobiltelefonnal a zsebükben, őket kb. 10 km-ként a család vagy barátok várták kempingszékkel, friss folyadékkal és meleg étellel. Nekik a váltócipő, esőfelszerelés és esti melegebb holmik cipelésével sem kellett bajlódniuk. Tehát az eredmények értékelésénél azt is érdemes figyelembe venni, hogy ki milyen körülmények között teljesített. Mi a keményebbik megoldást választottuk. Igyekeztünk a felszerelést a minimálisra csökkenteni, de az időjárás miatt kénytelenek voltunk esőre is felkészülni, kettőnk lábának állapota miatt pedig a váltó zoknin kívül váltócipőt is vittünk. Az igazi súly azonban mégis csak a folyadék és az ennivaló volt. Én pulzusmérő órám alapján 9.540 kcal-át, a fiúk 10.450kcal-át égettek a 100 km alatt. Mondja valaki ezek után, hogy ez nem fogyaszt!Ezen a távon kb. 1100-an indultak, ez a létszám azonban kellemesen eloszlott az úton. Végig nagyon baráti és sporttársi volt a hangulat. Úgy gondolom, hogy akikkel egy időben gyalogoltunk, azok közül kevesen nem emlékeznek a három őrült botosra.  Meglepően sokan tudták, hogy ez a nordic walking, sokan azok közül akik mellénk szegődtek az út hosszabb-rövidebb szakaszain érdeklődve kérdezősködtek tőlünk. Nordicos barátoktól hallottam a túra után, hogy ismerősük mesélt a három botosról, akik olyan harmonikus, profinak kinéző mozdulatokkal, és jó tempóban gyalogoltak. A magunknak való bizonyítás mellett nem titkoltan ez is célunk volt, hogy népszerűsítsük a sportot, és megmutassuk, hogy téves kép él a nordic walkingról azoknak a fejében, akik úgy gondolják, hogy ez csak nagymamáknak és háziasszonyoknak való sport. Azt gondolom ez a könnyedség, lendület és a jó kedv vonzotta azokat körénk, akik a túra egyes részein velünk „húzatták” magukat, hogy mozgásban maradjanak. Reggel kellemesen borús, hűvös időben lehetett haladni, ami ilyen túrákhoz ideális. Sajnos mire kiértünk az erdős részről nyoma sem volt a felhőknek, nyílt terepen, tűző napon kellett gyalogolni. Több helyen jó fej helyiek is segítettel kertből kilógatott locsoló formájában, vagy a tokodiak ismét kitettek magukért, széles mosollyal és nagy szeretettel töltötték ők is a résztvevőkbe a vizet és a zsíros kenyeret, amire 50 km-nél már szükség is volt. Mogyorósbányán már délutáni időben az embernek azzal kellett fejben megbirkóznia, hogy még csak a táv felénél tart, sajog már több tagja és még csak akkor közelgett az esti szakasz. Minden kín és fáradság mellett azért egyfolytában téma volt köztünk, hogy milyen szép ez az ország. Domborzatilag nézve a túra második felében már kevesebb szintkülönbség volt, bár ezt mi nem igazán éreztük úgy. A Pilisből átgyalogolva a Gerecsébe aztán szépen lassan ránk sötétedett. A bányahegyi 70 km-nél lévő ellenőrző pont valahogy soha sem akart elérkezni. 11 óra tájt már ránk fért egy kiadósabb kalóriapótlás. Este a szervezet normálisan pihenőre térne, minden életfunkció lelassul, nekünk viszont tartva a tempót tovább kellett menni. Előkerültek a fejlámpák és azok fényében indultak tovább az emberek, s mi is. Ilyenkor az ember sajnálja magát, aztán arra gondol, hogy már csak ennyi és annyi van hátra. Minden esetre a fáradság miatt már egyenesen menni is nehéz, sokszor alig tudtunk embereket megelőzni, mert „faltól falig” támolyogtak az ösvényen. Az emberek is egyre csendesebbek lettek, nem volt már hangos csevegés, mint délelőtt. Az energiapótlásra ilyenkor már egyre sűrűbben van igény, kedv a megállásra, pakolásra, sőt még a rágásra is egyre kevésbé. Az evések után hirtelen meggyorsul a tempó, de amilyen gyorsan javul, ugyanúgy esik vissza a mélypontra.A botok nagyon kellemes ritmust adnak a mozgásnak, éjjel hosszabb aszfaltos szakaszon próbáltunk bot nélkül menni, hogy ne zajozzunk annyira, de párszáz méter után megint bevetettük őket, mert hiányzott a ritmus és az extra erő a tempó tartásához.Aztán lassan hajnalodni kezdett, a felkelő Nap kicsit felpörgetett minket. Úgy reméltük mindjárt befutunk, de mindig ment tovább az út a kanyarok után, aztán végre mégiscsak megláttuk Szárliget házainak tetejét, és utolsó erőnkkel elértük az iskolát. Sok időnk azonban nem volt, mert már ment is a vonatunk hazafelé. A Déliben merev lábakkal lekászálódtunk a vonatról, hátranézve érdekes kép tárult elénk. Mint egy rokkant csapat sántikáltak és vánszorogtak a bátor túrázók, utolsó erőből még jókat mosolyogva egymás mozgásán.100 km alatt az ember sokszor megfogadja, hogy többet ilyet nem csinál, de a célba érés büszkesége, és egy kiadós alvás után már tudja, hogy jövőre is ott lesz, mit fog ügyesebben csinálni, és hogy gyorsabban fogja teljesíteni. Arra mindenki számítson, hogy jó két hét mire a szervezet tényleg kiheveri ezt a kalandot, addig örökké álmos és farkaséhes lesz.A Kinizsi 100-nak vannak azért más hősei is. Szántó Szilvi edző és Drótár Anni a 40 km-es távot teljesítette nagyon jó idő alatt. Sztanyik Laci lelkes nordicos 57 km-t ment és még csak el sem fáradt.Jövőre újra ott leszünk minden távon, várunk mindenkit szeretettel!

Április 28-án szombaton került megrendezésre a Gerecse 50 nevű, ebben a kategóriában talán legnépszerűbb teljesítménytúra. 2300 fős résztvevői számmal tényleg a legnagyobb rendezvény 50 km-en. Indítványozásomra két C-Trainer: Gúth Erik és Nagy Attila, valamint barátom Szentimrey Ferenc jöttek velem, így hát idén négy nordic walkingos is teljesítette a távot.

Valóban szerény nevezési díjért (600 Ft) lehet részt venni rajta, de a szervezés kicsit el volt maradva a túra népszerűségétől, még mindig pár száz fős tömegre volt méretezve.

Már nevezéskor kiderült, hogy kevés volt a nevezési lap, pedig évek óta hasonló tömeg indul. Főleg a túra elején több kereszteződésben álltak tanácstalanul az emberek, mert semmilyen jelzés nem volt. A túra hosszú kilométereken igen keskeny ösvényeken haladt, ahol a 2600 fő feltorlódott, lehetetlen volt előzni, kénytelen volt mindenki a leglassabb tempójában haladni. Vadkerítések átmászásakor ez a tömeg annyira feltorlódott, hogy 20-30 perceket is kellett sorban állni, mint péntek délután a multik pénztáránál. Ahol az ösvény szélesebb volt és kicsit jobban eloszlott a tömeg, ott nordic jogginggal igyekeztünk gyorsítani a tempón.

Nem csak rutinos túrázók indulnak ezen a  túrán, nekik segítség lett volna jelezni, hogy 20 km-nél volt az utolsó közkút. Azután már csak pénzért lehetett az ellenőrző pontoknál cukros leveket és vizet venni. Kb. fél távon lehetett zsíros kenyeret kapni, akinek volt kedve kiállni a nem rövid sort érte. Sajnos a túra előtt már régen nem esett eső, ezért az út nagy része igen kellemetlen porfelhőben kavargott, ami természetesen nem írható a szervezők számlájára. Viszont a hőmérséklet egész kellemesen alakult.Többen jöttek teleszkópos túrabotokkal. Az elején még lelkesen használták, majd a túra felét elhagyva egyre többen vitték csak a kezükben, vagy rakták összecsukva a hátizsákjukra. Egy csapat volt, akik gumitappancsos túrabotokkal gyalogoltak. őket Attila próbálta meggyőzni, hogy a fémheggyel jobban tudnának előrehaladni a poros, sok helyen köves talajon, de nem nagy sikerrel. Elmondták nekünk, hogy ez egy speciális dolog, aminél fontos, hogy gumitappancs legyen a bot végén. Valószínűleg a nordic walkingra gondoltak. Sajnos egyelőre annyi ismert a legtöbb ember számára a sportból, hogy két bot kell hozzá, és azon pedig gumitappancsnak kell lennie, holott ez a legkevésbé fontos.  Amikor valaki ilyen távot gyalogol, akkor van ideje bőven a technikáját fejleszteni, ráérezni azokra a mozdulatokra, amik segítenek gyorsabban előrehaladni, és elmaradnak azok a dolgok, amik feleslegesek és a hasznosnál jobban fárasztanak. Azt hiszem minket nem kell meggyőzni arról, hogy a nordic walking igazi zsírfaló, a fiúk 5500 kcal körül égettek, én azért 4600 kcal körül maradtam. Hogy segít-e a helyesen használt bot, számunkra az sem kérdés. A táv vége felé a Turul környékén elég hosszan kellett aszfalton menni, ahol a vídia hegyű botjaink eléggé kopogtak, már minket is idegesített. Felvéve a botokat viszont meg kellett állapítanunk, hogy inkább a kopogás, mint a bot nélküli térdfájdító és ritmustalan gyaloglás. Minden szó igaz amit a nordic walkingról mondanak, csak csinálni kell és helyesen kell csinálni!

Ragyogó időjárás mellett került megrendezésre 2006. szeptember 9-10-én az első 24 órás Nordic Walking Világbajnokság Wiesauban. A város a VDNOWAS (Nordic Walking Iskolák Szövetsége) székhelyeként és a festői Nordic Walking útvonalairól híres nemzeti park központjaként Németországban a Nordic Walking Mekkájává vált. 5 országból (Németország, Ausztria, Hollandia, Svájc, Magyarország) 130 versenyző állt a rajthoz.
A verseny lényege az volt, hogy 24 óra alatt minél nagyobb távot tegyenek meg a versenyzők. A pálya a wiesaui stadionban és környékén lett kijelölve. Az 1,5 km-es pálya ideálisnak bizonyult a versenyzők ellátása és ellenőrzése érdekében. A versenyszabályzat kikötötte, hogy a versenyzőknek csak gyalogolni lehetett, tehát egy lábnak mindig a földön kellett lennie, és természetesen a botokat folyamatosan kellett használni. E két szabály megszegése azonnali diszkvalifikációval járt.

A nőknél a 63 éves osztrák Hella Holzbauer győzött 140, 37 km-esúj világrekorddal, míg a férfiaknál, szinétn világrekorddal, a német Helmut Wimmer 162,24 km-rel végzett az élen. két magyar induló is büszkeséget hozott kis hazánknak: az egyéniben induló Bisztrai györgy 95 km-es figyelemreméltó teljesítménnyel 21 induló közül a 15. helyet szerezte meg, míg Wilk Zsófia a VDNOWAS Képzőintézeteinek vegyes 4-es váltójában 177,94 km-rel bronzérmes lett 11 csapat közül.

A verseny bizonyítéka volt annak, hogy sem kor, semtestsúly, sem távolság, sem semmi más nem állíthatja meg azt, aki el akarja érni célját, bizonyítani akar! Mindenki, akinek még kétségei vannak afelől, hogy elkezdje-e a Nordic Walkingot, gondoljon a 63 éves Hella Holzbauerra, vagy a Nordic Walkingot mindössze 2 éve elkezdő Helmut Wimmerre, akik mindketten új világrekordot állítottak fel.

A konferencián elsősorban a VDNOWAS által képzett edzők vettek részt, de bárki jelentkezhetett, akit érdekeltek e sport újdonságai. A két napos konferencia programjában szerepelt a szövetség éves munkájának áttekintése, a jövő irányvonalainak felvázolása, s ezek megtárgyalása a több országból érkező képzőintézetek részvételével. Fontos volt a nordic walking technikai újdonságainak áttekintése: jelen voltak a Polar, a Brooks, a Swix, a KV+ cégek képviselői, akik bemutatták legújabb termékeiket, és betekintést engedtek kutatásaikba, fejlesztéseikbe is. Az osztrák képzőintézet vezetésével a szövetség által képvieselt technikák bemutatása, finomítása és oktatása, valamint átbeszélése is része volt a programnak. Bemutatásra került a VDNOWAS azóta már piacon lévő új mozgáskoncepciója a Circuit Body Training, és szó esett a készülő legújabb DVD-ről és nordic walkinghoz kapcsolódó gyakorlatokat bemutató könyvről is.

Harmadik napon került megrendezésre a nordic walking maraton Friedenfelsben, ahol 4 távból (10, 20, 30, 42 km) lehetett választaniuk az indulóknak. Természetesen az igazi maratoni távnak csak kevesen vágtak neki, a több száz induló nagy része inkább a 10 és 20 km-en próbélta ki magát. Friedenfels városa kitett magáért, sok program, sportvásár és eszem-iszom fogadta a sportolókat és drukkereket. Amíg a legutolsó induló is befutott színes progrmam volt a színpadon, melynek egy shaolin pap bemutatója is része volt, aki másnap 2 napos Qi Gong tanfolyamot tartott a városban. A verseny szép vidéken került megrendezésre, szerencsére sok volt az erdős rész, mivel a 35 fok körüli melegben bőven fogytak az italok a frissítőállomások pultjairól. Az utolsó versenyző befutója után került sor a tombolára, ahol értékes sportfelszereléseket és fődíjként egy wellness hétvégét lehetett nyerni. Igencsak elfáradva kellett még a verseny után levezetni a 800 km-es távot hazáig, ami már nem volt olyan szórakoztató.